Rossz szájízzel léptem ki a kis lakószobánkból és gondosan bezártam az ajtót. Olyan birtonságérzet keltő illúzió ez, mely már rég nem létezik a mai világban, hogy egy egyszerű fa ajtó bárki is visszatarthat. Mégis, én még emlékeztem haloványan a régi világra, a békés világra, a harminc évvel ezelőtti világra és igyekeztem megtartani azokat az emlékeket azzal, hogy azt az utat követem, melyre a szüleim szerettek volna nevelni. Ehhez hozzátartozott volna az is, hogy nehéz szívvel kellene itthagynom Jezebelt éjszakára, de tudtam, hogy legmegbízhatóbb barátaim is ebben az épületben laknak, sosem hagynák, hogy baja essen egy kislánynak, főleg Jeznek nem, akit épp úgy szerettek, mint én. Na jó, ez egy olyan hazugság volt, amit előszeretettel mondogattam magamnak, hogy ne kerülhessen még közelebb hozzám a kislány, bár tudom, ezzel már akkor elkéstem, amikor sajátomként neveltem fel és megsírattam azt az alkalmat, amikor anya helyett Kyri-neesannak hívott. Az albérleti otthonunk nem volt túl tágas, egy szoba konyhás kis fürdővel, a konyhát megfeleztem, hogy elférjen egy kanapé, kis asztal és a nagy becsben tartott könyveim. A kisasztalon Jez előtt egy bonszájt próbáltam életben tartani, de a kislány beköltözésével nem csak minden figyelmem, de a házban minden helyet is magának követelt az akkor még három és fél éves leányzó. "Istenem, hogy milyen hamar felnőtt." Megborzongtam a hűvős éjszakai levegőtől, sóhajom szemeim előtt gomolygott el a sötét semmibe. Zsebre tettem kezeim, behúztam a nyakam, hogy dzsekim gallérja kis melegséget adjon és elindultam. Először még a bárba akartam visszamenni, hogy megkérdezzem a pultos arról az ismeretlen fickóról, akit azóta sem tudtam kiverni a fejemből. Talán az átható fürkésző tekintete miatt, amivel az egész helyet méregette, nem tudom. Már maga az furcsa ezen a környéken ha valakit nem ismerünk elvégre ez a nyomornegyedek egyik leghíresebbje, ahol a hírhedt Szomjas Ököl banda tevékenykedik, vagyis az én bandám. Olyan fertőzött skillesek gyűjtőhelye ez, akik túl akarnak élni, nem akarják hagyni, hogy az erejük elcsábítsa őket. Az, hogy valaki hatalmat kap, néha túl nagy húzőerő, hogy istennek képzelje magát az illető. Mi nem kértük ezeket a képességeket, de megpróbálunk együtt élni vele, ezért is vállalunk csak el olyan megbízatásokat, mint a testőrség, védelem, esetenként kíséret. Nem az a célunk, hogy öljünk és ezzel megszabaduljunk utolsó csepp emberségünktől is, az olyanokat megvetjük. Új-Tókió az egyik legmodernebb a fővárosok közül, a két nyomornegyed kivételével a város úszik a modernebb technológiától, s a főváros hófehér tornyai vakítóan csillannak meg a napfényben, de mi nyomornegyedbeliek csak a ránk vetülő árnyékot látjuk belőle. Elfordítom tekintetem a távoli felhőkarcolók látványától és inkább belépek a bárba, ahol a szokásos esti tömeg fogad. Több ismerős arcnak is odaintek, de most nem állok meg beszélgetni még az itt iszogató bandatagokkal sem, elvégre dolgom van.
- Chuck. - intek a csaposnak, de egyből jelzem is, hogy most nem italért jöttem. - A fickóról kérdeznélek, aki ma délután itt járt. - ha neki ismerős volt az alak, valószínűleg nem fogja tudni, hogy ki érdekel, de ha számára is idegen, akkor ..
- Ja, hogy az. Már vártam is, hogy valaki megkérdezi. - hajol közelebb szokásosan egy számára nagyon értékes üveg poharat törölgetve. A nyomornegyedben az ilyesmi nagy értek a kocsmákban, bárokban és szórakozóhelyeken, ahol bármikor kirobbanhat egy kis verekedés. Általában fakorsókat és műanyag poharakat látni mindenütt, de az öreg Chuck sok mindent próbál megőrízni a régi hangulatból. Talán ezért is szeretem ennyire ezt a helyet.
- Nem láttam még a környéken is nem is maradt többet pár percnél. Pontosan fizetett, nem beszélt és nem kérdezett.
- Köszönöm. - biccentek és hagyom, had folytassa a kiszolgálást én pedig a hallottakat emésztgetem. Ezen a helyen mindenkit megpróbáltak már megölni legalább egyszer, szóval nem lehetek biztos benne, hogy rám pályázik, de tekintve, hogy ki is vagyok, nem kockáztathatok. Előveszem mobilom, hogy dobjak egy figyelmeztetést Emily-nek. A Szomjas Ököl egyik tagja és őt szoktam megkérni, hogy nézzen rá Jez-re, ha nem vagyok otthon. Ránéztem az időre is, majd kikapcsoltam a készüléket és eltettem. Ráérősen sétáltam a soha nem alvó negyedben, néha rutinos mozdulattal kerültem ki egy az utamba dülöngélő ittas egyént, vagy zsebtolvajt. Célomhoz közeledve felhúztam kesztyűimet, felkötöttem a hajam és még egyszer ellenőriztem, hogy övemen ott lógnak e dobótőreim. Ha minden jól megy, nem is lesz szükségem még ezekre sem ma éjszaka. A nyomornegyedek magas albérlet tömbjei koránt sem voltak olyan impozánsak, mint a fővárosi hófehér csodák, annál is inkább hiszen ezek már ott máladoztak ahol csak lehetett. Otromba barnás szürke színükkel tovább árasztották a nyomorúságot, mégis ez volt az otthonom. Megértettem Jezebelt is, amiért a fővárosba vágyakozik, de a magunkfajtának nincs ott semmi keresnivalója. Minden amit tehetek az az, hogy annyi pénzt keresek, amivel teljesíthetem Jez apró kis álmait, mint például az a kézi tükör. Reményeim szerint hajnalra már bőven végzek is a ma esti megbízásommal. Egy helyi kereskedő kért fel, hogy szerezzek meg egy számára igen csak értékes tárgyat. A bökkenő csupán annyi, hogy ez a tárgy egy ékszer és egészen a köznegyedig kell érte mennem, ahol nyílván nem fogja a jelenlegi tulajdonosa csak úgy átnyújtani. A negyedek közti átmenet eléggé éles. Az egyik utca saroknál továbblépve már nyoma sincs omladozó, telefikált falaknak, büzlő, szeméttel teli sikátoroknak vagy a villodzó közvilágításnak. Helyette kertesházak mindenfelé, rendes járdák és fokozottan felügyelt közbiztonság. El is húzom a szám, amint megpillantom az oszlopokon lévő kamerákat, de ha ez még nem lenne elég, minden ház is alaposan fel van szerelve külső karmerákkal legalábbis biztosan. Lehetetlenség lenne mindegyiknek a holtterében maradni idelent, ezért egy gyors terepfelmérés után úgy döntök hát nem is az utcán folytatom az utam. A legelső ház falán felkapaszkodva tolom fel magam a tetőre, de nagy csalódottságomra nincsenek épp ugrótávolságban a házak egymástól, így kénytelen vagyok mégis csak a képességemre hagyatkozni. Előveszem egyik tőrömet és elég magam elé képzelnem a helyére egy szigonypisztolyt érzem, ahogy a tenyerem felizzik a tárgy körül, még a levegő is szemmel láthatóan rezeg az ujjaim körüli hőtől és energiától. A skillemet sokan irigyelték, pedig nem tudták micsoda fájdalmakkal járt, hogy megkaptam. A szemeim, az agyam, a kezeim mind reagáltak az atomsugarakra és.. megváltoztak. A szemeim színe azóta aranyborostyán színre vált valahányszor használom a képességem, és bármire ránézek azonnal megjegyzem, olyan részletességében memorizálom a dolgokat, hogy utána az agyam képes analizálni és egyszerűen a levegőből kinyerve az atomokat alakítom át őket olyan anyaggá formálva, amilyenné csak akarom. Ez mind szép és jó lenne, ha nem terhelné le ez a rengeteg információ és emlék annyira az agyam, hogy az ne akarna kisülni minden egyes alkalommal és a tenyereim nem égnének attól, hogy átalakítom a környezetemben lévő levegőt és anyagokat. A gyakorlás hasznos szokták mondani és nálam is bevált, de még mindig van egy határ, amit nem tudok átlépni, valamint ennél jobban a képességem sem értettem meg soha. Ezért már rég fel is adtam, hogy megfejtsem a pontos működését, egyszerűen csak megtanultam elfogadni és hinni benne. Még mindig járhattam volna rosszabbul is. Elképesztő képességű emberek mászkálnak odakint. "Egy kettő még a bandában is van." Jutott eszembe Kurogane, de hamar meg is ráztam a fejem. Egy ilyen kisebb tárgy megformálása nem vesz ki belőlem semmit, de igaz, hogy annak idején amikor még gyerek voltam már ennyitől is égett volna a szemem, tenyerem pedig teljesen felperzselődött volna. Felálltam, hogy becélozzam a következő háztetőt, s az utcai oszlopokon forgolódó kamerákat figyelve megvártam a megfelelő alkalmat, hogy átlendülhessek. Így beletellik talán másfél órába is, amíg elérem az ékszer helyét, de legalább biztonságosabb. Amíg az éjszakai sötétség jótékony leplébe bújva suhanok háztetőről háztetőre egyre inkább tolul fel gyomromban az a keserű epe és nem a mozgás mivolta miatt. Sokkal inkább a kertes házak látványa, a puhának kinéző gyepen szertehagyott gyerekjátékok, napozóágyak vagy grillsütők összessége mind-mind olyan idillikussá festi a környezetet, hogy a torkomat szorongatja. "Mert én nem tartozom ide." Akármennyire vágyom is egy ilyen békés életre, ez mind hazugság lenne, önámítás. Egy magamfajta különleges képességű ember sosem élhet ilyen életet ebben a világban, mert félnek minket. Nem csak az erőnket, hanem a lehetőséget, amit magunkban horodzunk; hogy szörnyeteggé válunk. Az elvakultabbak még attól is rettegnek, hogy terjesztjük a fertőzést, holott ez is csak egy hatalmas általánosítás, de rávetítik minden különleges képességgel rendelkezőre. "Megbélyegeznek minket, megvetnek csak mert túléltünk. Az ilyen embereket én is megvetem." A magunkfajta éppen ezért nem kap rendes munkát sehol sem. Rá vagyunk kényszerítve a tolvajlásra, zsoldos feladatokra, rosszabb esetben ebbe a bérgyilkosság is beletartozik. Az én bandámban tilos az ilyen munka elvállalása, de nem ámítom magam, tudom nagyon jól, hogy rengeteg skilles szerzi meg így az életben maradáshoz szükséges pénzt. Bár ezek a házak szinte teljesen egyformák, mégis tudtam mikor érkeztem el a számomra megfelelőhöz. A kinézete és a kertje is sokkal jobban sziporkázott a drága díszektől és tárgyaktól. A bejárati ajtó előtt értem földet guggolásban. Szemügyre vettem az elektronikus zárat, a külső kamerákat, és hagytam hogy a rutin vezessen, míg gondolatban már az járt a fejemben mennyire boldog lesz Jezebel, amint megpillantja magát a kis kézitükrében.

Még az éjszaka folyamán leszállítottam a kért tárgyat és megkaptam érte a pénzem, így a napsugarakkal együtt érkezhettem a bolthoz, hogy bezsebeljem az ajándékot. Igazi régiségnek számított a foncsorozott kis kézitükör, melyet Jezebel kinézett magának. A bolt talán legdrágább árucikke volt, mégsem bántam, hogy erre kell költenem, sőt. Telefonom rezgésére még inkább elmosolyodtam. Úgy sejtettem kislányom alig bír magával és alvás helyett hazatértemet várja, leginkább az ajándék miatt. Amint azonban Emily nevét pillantottam meg az üzenet küldőjeként, elfogott egy gyomorszorító érzés, mi az üzenet végére továbbterjedve folytogatta tüdőmet és szívemet.

"Jezebel mozgást látott, megijedt és átjött hozzám."

Volt az üzenet csupán, és pontosan tudom, hogy a kislány a mai napig rémálmokkal küzd, de hónapok óta nem fordult elő ilyen és most ösztönöm azt súgta nem puszta álmoktól ijedt meg Jez ennyire. Eszembe jutott a tegnap délutáni idegen férfi és mire feleszméltem már a boltot magam mögött hagyva zakatoló szívvel rohantam a háztömbünk fel. Ha Jez valóban mozgást látott, akár többen is lehetnek, bekeríthetik őket. Emily túl visszahúzódó egy harchoz, bár a kislányt biztosan megvédené, de legjobb szándéka ellenére tudtam; nem lenne rá képes. Amíg viszont nem tudom biztosra, hogy valós e a fenyegetés nem hívhatom össze a bandát, viszont ha odaérek és tényleg ellenséget látok már késő lesz bárkit is hívni. Három és fél perc alatt érem el a lakótömböt. Az ajtót olyan lendülettel tépem fel, hogy majdnem kezemben marad a rozzant fadarab. Kettesével szedem a lépcsőfokokat és gondolkodás nélkül rontok be vállal a lakásunkba, ahol az ajtó nem is volt zárva. "Lehet Jez hagyta így." Próbálom csitítani légvételem, s hat lépésből körbejárom nagyjából az egy szoba konyhás lakást, de a hirtelen árnyékra rögtön mozdul testem és tőröm hajítom utána. A nyitott ablakhoz rohanva hajolok ki az árny után, ki még innen a harmadik emeletről is talpra érkezett, de nem tekint fel csak futásnak ered, így nem láthatom arcát. Gondolkodás nélkül vetem utána magam, a kemény érkezés után lábaimat nem kímélve azonnal kimerítő tempóra ösztönözve őket és egy újabb tőrt hajítok az árnyék ember hátába, de fogam szívom amikor egyszerűen csak elhajol előle. "Pedig hátra se nézett. Skilles lenne?" Egy embernek nem lehetnek ilyen éles ösztönei. Újra megpróbálkozom vele, de ismét kitér viszont legalább a távolságot nem tudja növelni közöttünk. Az egész éjszakás küldetés után fáradtnak mondanám magam, de a tudat, hogy ez a valaki a házamban volt és esetleg Jez a célpontja olyan dühöt hív elő belőlem, hogy még a vérveszteségtől tántorogva is követném bárhova. Kihasználva az előnyt, hogy évek óta élek ezen a környéken befordulok egy sikátorba, hogy elévágjak. Az oldalam tiltakozóan szúr minden egyes kapkodó légvételnél, a térdeim a kemény érkezés miatt nyilalnak, de tudom, hogy most elkapom. Mégis amint végigérek a rövid kerülőn az árnyéknak hűlt helye. "Mi? Ez mégis hogy lehetséges?" Zihálva kapkodtam tekintetem az utca két vége felé, de csak a fejem felett zúgó kamera hangja kísért. Megmerevedtem, mint akibe villámcsapásként hat a felismerés és lassan feltekintettem a háztető alá felszerelt közkamerára. A gondolatok egymást kergették a fejemben az árnyék kilétét illetően, de reméltem többet tudok majd, amint otthon is körülnéztem. Elindultam immár sétálva, de hátra se nézve vágtam bele egy tőrt egyenesen a kamera forgolódó lencséjébe. Halk roppanás és a zúgás végleg megszűnt.

 

Írta: Hiyo
Előzmény szerepben:  1. fejezet - Beépülés
Folytatás szerepben: még nem elérhető