Új bejegyzés Frissítés

2016.05.03. 22:38 Iwasaki Keitaro

Morcos idegességgel pislogtam fel a férfi tarkójára, míg szabad kezemmel én is szétharapdált ajkaimhoz nyúltam. Hihetetlen, hogy bármilyen helyzetben képes észrevenni, holott még nekem se tűnt fel, hogy már véresre harapdáltam a számat. Éppen csak kezdtem belehelyezni a bizalmam, hogy egy ilyen férfi, aki képes a figyelmét ennyire megosztani Aiharát is képes lesz lerázni, de amikor felém fordult megszólalva nem tudtam leplezni az értetlenségemet. Bambán megfogtam a kulcsot, de nem mozdultam meg, hogy teljesítsem a parancsot, mert ez az volt. A hideg fém körül erősen záródtak össze ujjaim, de még ez az apró éles fájdalom sem volt képes megállítani testem remegését, így jobb kezemmel tovább szorongattam Miyada felsőjét. A csengő éles hangja mellé azonban már a jól ismert ingerült kopogás is társult, mire összerezzentem és szó szerint nyeltem egyet elkapva a férfiról tekintetem az ajtó felé. Sosem hittem volna, hogy ez a hang egyszer ezt fogja kiváltani belőlem, hogy egyáltalán bármit is kivált, hiszen ez csak egy kopogás. De tudtam kihez tartozik és, hogy mi jár vele együtt; fellépés, szerződés, interjú, riportok. Ha késésben voltunk valahonnan, Aihara mindig türelmetlen dobogott a fekete tűsarkújában és tenyerét kifordítva kopogtatott ingerülten kézfejével az ajtómon. Persze akkoriban ez nem jelentett számomra semmit, szemforgatva engedtem be és hanyag lustasággal folytattam az öltözködést, készülődést. Élveztem kihozni őt a sodrából, csak úgy. Most valahogy hirtelen megbántam az egészet. Egyetlen szó nélkül bólintottam Miyada-nak és elengedve őt fordultam be a szobájába, de ujjaim annyira remegtek, hogy csak a harmadik próbálkozásra sikerült beletalálnom a kulcslyukba, akkor azonbam meghallottam Aihara hangját. - Üdv. Fuchida Aihara vagyok az EPIC Records kiadótól. Iwasaki Keitaro az ügyfelem. Azt a tájékoztatást kaptam, hogy itt találom. - bár pontosan olyan semlegesen csengett a hangja, mint emlékeimben, engem mégis teljesen megbénított, s a félig csukott ajtónak támaszkodva ácsorogtam lehajtott fejjel. "Szánalmas vagyok. Tényleg képes voltam elbújni egy nő elől?" Még ha tudom is, hogy ez nem egy akármilyen nő és, amint kiteszem innen a lábam rámveti magát kamerák, újságírók elé cipelve, rosszul voltam saját magamtól. Egyáltalán nem ilyen vagyok, ha féltem is mindig felvetett fejjel néztem vele szembe félelmem pimaszsággal, nyegleséggel palástolva. Ezt kellene most is tennem, ha újra a régi Kei akarok lenni, de ujjaim nem mozdultak, továbbra is ugyan úgy szorongattam a kilincset, másik kezemmel pedig a kulcsot a zárban. "Ha becsukom, ha bezárom, talán soha többé nem lehetek önmagam." Benne ragadok ebben a szerencsétlen, mocskos testben.. - Nézze, pontosan tudom, hogy a maga felügyeletére bízták és mivel még szerződésben áll a kiadónkkal jogomban áll találkozni az ügyfelemmel. A nő hangja kiszakított gondolataim kavalkádjából, de csupán csak azért, mert egyre közelebbről hallottam. Egy percre átfutott az agyamon, hogy Miyada csak úgy félre áll és beljebb engedi. "Nem, nem tenne ilyet, hiszen ide adta a kulcsot, ő maga mondta, hogy várjak itt." Ahelyett, hogy egyszerűen becsuktam volna végre az ajtót közelebb hajoltam a réshez, hogy kileshessek rajta. Miyada válaszait hallgatva egyre inkább úgy éreztem, hogy levesznek a vállamról egy hatalmas sziklát és végre újra kapok levegőt. Kissé hihetetlennek hatott az egész, hogy valaki így kiálljon értem. Még csak hasonlót se tett értem senki sem a múltban, pedig nem mondhatom azt, hogy nincsenek barátaim, akik megtehették volna. - Annak ellenére, hogy ez az Ön háza, mindketten tudjuk, hogy nem tagadhatja meg tőlem a találkozást az ügyfelemmel, akit szerződés kötelez. A szikla visszazuhant, megroggyantak a vállaim és felszisszenve haraptam be alsó ajkam erősebben szorítva meg a kilincset. Miyada sem tehet semmit, sőt, oka sincsen rá. Magamnak kellene elintéznem, tudtam ezt, mégsem voltam képes megmozdulni. Összeszorítottam szemeim, hogy minden ellenérzésem félretéve végre bezárjam ezt az ajtót.. - Rendben, legyen így. Kénytelen vagyok felhívni a főnökét. Kipattantak a szemeim és mielőtt bármit is végiggondolhattam volna ahelyett, hogy becsuknám inkább feltéptem az ajtót. Kicsi ez a lakás, alig kellett tennem pár lépést, hogy Miyada és Aihara előtt álljak, mégis ziháltam. - Sosem voltál képes nemet elfogadni, Aihara. - hangom gyengébb volt, mint szerettem volna, de testtartásom lassan olyanná varázsoltam, mint egykoron. Egyenes háttal, felvetett állal néztem le rá hanyag érdektelenséggel ujjaim zsebre téve, hogy halvány remegésem elrejthessem. - Te pedig mindig kéreted magad. Gyerünk, indulnunk kell. - közölte a nő, akitől csak egy pillantást kaptam, máris fordult el telefonjához, hogy azon pötyöghessen. Valószínűleg már is a sajtótájékoztatót fixálta le. Megremegtem, de nem hátráltam. Lesújtott a nő érdektelensége, ugyan akkor valahol mélyen meg is könnyebbültem tőle. "Ő is olyan, mint Miyada. Nem fürkész, nem sajnál, nem kérdez. Csak engem lát." Aihara sem viselkedik máshogy velem, mint az elrablásom előtt, pedig ha valakinek, akkor neki tudnia kell, hogy nem nyaralni voltam az elmúlt napokban. - Nem. - közöltem, de nem lepett meg, hogy még csak fel sem nézett, helyette megcsóválta a fejét. - Jó akkor maradj, ha itt jobban érzed magad, holnap délelőtt tíz órára érted jövök és megyünk .. - Nem megyek. - vágtam közbe morcosabban, kevésbé félve, mint eddig.Valami abszurd oknál fogva fokozatosan nyugtatott meg ez az egész szituáció. Talán azért, mert az egész olyan volt, mint az elrablásom előtt, mintha .. meg sem történt volna. - Dehogy nem jössz. Már írtam a kedvenc televízió csatornádnak is, hogy .. - Aihara. - szakítottam félbe ismét, már türelmetlenebb hangon, hogy végre feltekintsen rám. - Nem megyek se holnap, se holnap után. Vedd úgy, hogy kivettem a szabadnapjaim. - nem kívántam megmagyarázni neki, hogy mégis miért nem vágyom egyelőre vissza a rivalda fénybe. Bár a nő végre abbahagyta a pötyögést és rám emelte hűvös tekintetét nem sokáig tartotta rajtam őket. Hamar Miyada felé fordult, de még mielőtt nyithatta volna a száját, előrébb léptem. - És hiába fenyegeted őt a főnökével. Én döntöttem így. - idegesség lappangott hangomban, de nem azért, amitől korábban féltem. Nem, azt hiszem tudom miért nem voltam képes akkor csak úgy bezárni az ajtót és elbújni, az egészet Miyadára hagyni.. "Mert ezzel csak bajbakevertem volna, még több gondot okoztam volna neki. Annak a személynek, aki megmentett."

2016.05.01. 00:22 Miyada Tatsuya

- Ne harapd. - töröltem le én magam a kiserkenő vért az ajkáról - Korrekt. Ha nem lenne rámenős, nem lehetne a pályán.  Nyugtáztam én is az értelmetlen kérdést. Nem jellemző rám, hogy feleslegesen járatom a számat, mi több, az agyamat, általában kilóra mérek minden szót, gondolatot és mozdulatot is. Valami zavar lehetett az űrben, vagy a fiú tehetett róla, nem tudom, de a fejemszokatlanul zavart volt. Most, hogy belegondolok, tegnap óta sok minden felborult a megszokott életemhez képest. Nem csodálnám, ha a fejem is felborult volna. Láttam rajta, hogy nyugtató szavaim, gesztusaim ide most nem elegek, és az ajtón éles csilingeléssel hasító kopogtatást hallva magam is megbizonyosodtam róla, hogy miért. Gondolkodva megvakargattam fekete tincseim, míg Kei a hátam mögött keresett menedéket. Ez már nem olyan helyzet, mint a telefon esetében. Ezt nem lehet kihúzni a konnektorból, és bár zárva van, csak a hölgy kitartásán múlik, meddig püföli. Döntenem kellett, mi a fontosabb: hogy Aihara gyorsan lekopjon, vagy hogy Keitarou lelki békéje fennmaradjon. Tovább törtem a fejem, míg végül hátra nem fordultam Kei-hez. Úgy ítéltem meg, hosszabb távon jobbat tesz a fiúnak, ha én magam koptatom le a hölgyet. - Ajtót fogok nyitni. Zárkózz be a belső szobába, és maradj ott, amíg nem jelentkezek.  Adtam ki az ukázt, ha pedig nem mozdult, akkor én goondoskodtam róla, hogy átkerüljön a megfelelő helyiségbe. Nem akartam ráijeszteni, ezért a kulcs és a hozzátartozó zár sorsával őt bíztam meg, hogy rendelkezzen vele. Azt gondoltam, ha én zárom be, csak jobban megrémítem, még ha gyorsabban meg is vagyok vele, mint ő. Megvártam, hogy mindez megtörténjen, majd az ajtóhoz léptem, és résnyire nyitottam az ajtó és a félfa közt feszülő láncnak hála. - Miben segíthetek? Kei csak zöngéket hallhat a belső szobából. Az övéi szokatlanul ridegek és szenvtelenek. Minél hamarabb le akarja rázni a hölgyet, minél kevesebb válasszal. Kételkedtem benne, hogy bármit is tehet egy résnyire nyitott ajtó túlfeléről, de azért nem bíztam magunk a véletlenre, éberen figyeltem minden gesztusát, szavát a nőnek. Próbáltam megítélni, érdemes-e információra vagy sem. Amennyiben csak a pénz miatt aggódik Kei miatt, és nem miatta, a válasz természetesen nem. Ha viszont mégis az aggodalom sodorta ide, annyit megérdemel, hogy jól van, de egy darabig még itt marad. Ezt próbáltam leszűrni a szavaiból.

2016.04.03. 14:32 Iwasaki Keitaro

Nem is hallottam meg, hogy rámszólt, nem érzékeltem azt sem, hogy felállt volna, csak arra pislogtam fel, amikor végre megszűnt az idegesítő hang. Zihálva emeltem tekintetem Miyada felé, aki kezében tartotta a telefon kihúzott zsinórját. Egy másodpercre összeráncoltam homlokom értetlen. "Mégis minek kell rendben lennie? Semmi sincs rendben! Megtalált.." Pontosan ettől féltem, amikor a lakásomon voltam és Miyada már akkor szóba hozta az üzeneteket, amik az én saját rögzítőmön sunyultak csak is arra várva, hogy valaki megnyomja rajta a villogó piros gombot és kiokádhassa magából a felhalmozott szavakat. Tudtam, hogy személyi menedzserem hangja is fel fog csendülni, épp ez az, amit a legkevésbé akartam hallani úgy még hónapokig talán. Nem álltam készen arra, hogy szembenézzek más emberekkel, ez már ma világossá vált számomra a Season's Hotel előterében. Abban pedig biztos voltam, hogy Aihara nem a hogylétem felől érdeklődik és igazán az sem érdekli hol voltam eddig, mi történt velem. Az egyetlen, ami érdekli, hogy mikorra szervezze le nekem a sajtókonferenciát. Ő maga volt az ördög, de ez eddig fel sem tűnt, mert nem volt az esetem a nő a hideg személyiségével, és túl perecíz öltözködésével. Ő osztotta be a napirendem, intézte a dolgaim, ezen kívül nem foglalkoztam azzal, hogy esetleg megismerjem őt, közelebb kerüljek hozzá. A határozottsága sem zavart, tettem, amit mondott, most viszont minden zsigeremben remegtem és tudtam, képtelen lennék újságírók és villogó vakuk elé állni, hogy kérdésekkel bombázzanak. Már pedig ez a sátáni nőszemély biztosan kényszerítene rá. Fel se tűnt, hogy ennyire kapkodom a levegőt, vagy hogy ujjaim ilyen erősen ökölbe szorítottam csak amikor Miyada teljesen váratlanul magához ölelt lágy távolságtartással. Testünk nem ért össze, csupán fejemet húzta vállához és alig érezhetően karolta át hátamat, ettől pedig megéreztem; ismét egész testemben remegtem. Idegesen haraptam be alsó ajkam, de nem mozdultam. Feszülten álltam megpróbálva legalább ujjaimat ellazítani, de így, hogy arcom vállához húzta már a levegőt sem kapkodtam annyira. Jobban lefoglalt, ahogy a hajamat kezdte cirógatni. Teljesen .. érthetetlen volt a viselkedése. Már éppen rákérdeztem volna miért csinálja ezt, miért törődik velem ennyire, amikor megszólalt és feltette kérdéseit. Most már ezért nem akartam tőle eltávolodni, nem akartam, hogy lássa az arcomat. Ideges, nyugtalan és feszült voltam, éreztem, hogy vérem kiserkent, de csak megszívtam alsó ajkam és tovább harapdáltam oda sem figyelve. - Neki nem lehet azt mondani, hogy majd később beszélünk. Nyögtem ki halkan, de bele tellett egy percbe is, mire legalább ezt elmotyogtam neki. Hiába éreztem hátamon tenyerét, hiába éreztem a lassú cirógatást tincseimnél, nem voltam képes megnyugodni. Miyada volt az, aki megmentett, akire már első éjszaka rábíztam magam, az egyetlen, aki láthatott engem olyan állapotban, a szemei, a tekintete mégis üres maradt, nem ítélt el, nem sajnált, egyszerűen csak .. engem látott. Nem azt, ami történt velem, nem azt, amilyennek én láttam magam. Éppen ezért bíztam benne ennyire vakon most is, de megnyugodni, arra nem voltam képes. Egy hideg érzés kúszott fel lassan gerincemen és folyamatos remegés alatt tartotta testem. "Már nem lehet messze.. ha ezt a telefonszámot megtudta, akkor.." Biztos voltam benne, mert tudtam, ez az ördögi nő bármire képes. Alighogy ezt végiggondoltam a csengő éles hangja szelte ketté a teret. - Itt van .. Leheltem teljesen lesápadva és ösztönösen is Miyada ruhája után nyúltam, hogy megmarkoljam azt oldalánál. Mivel az ajtónak éppen háttal álltam, így gyorsan kiszakítottam magam a férfi megnyugtató, távolságtartó öleléséből, hogy mögé léphessek és úgy tekinthessek a fadarab felé, amely elválasztott engem a halálomtól. Nem akartam, hogy kinyissa azt az ajtót, nem akartam szembenézni Aihara-val, még nem. Az a kevés nyugalom és önbizalom, amit magamra szedtem ez alatt a másfél nap alatt olyan gyorsan illant el a csengő folyamatos rövid, ám egyre sűrgető csippanásait hallva, mintha soha nem is lett volna, én pedig még mindig mocskosan állnék meztelen vádló tekintetek kereszttüzében.

2016.04.02. 23:33 Miyada Tatsuya

Felvontam a szemöldököm arra a morgós válaszra. Nem én írtam elő a kenőcsök használatát, hanem Shin. Ráadásul ő volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen. Sejtem én, hogy a büszkesége morog belőle, ami nehezen adja be a derekát, főleg ha ilyen kényes területre nyúltak, de akárhogy nézem, nem én tehettem róla. Én ebben az egész karneválban csak azt a szerepet szolgáltam, hogy segítsek, és könnyebbé tegyem az életét. Nekem is van azért büszkeségem, no, és nehezen tűröm, ha mindent jól csinálok, mégis lemorognak érte. Láttam, hogy elsétál a fürdő mellett, de az már igazán nem az én dolgom, hogy rákényszerítsem, használja is a kapott termékeket. Lehet, hogy jobban tenném, hisz az is csak a féltésből születne, de úgy éreztem, a fiú is teljes értékű felnőtt, el tudja ő dönteni, mit akar. Ha szenvedni akar még 3 napig, ám legyen. Míg vélhetően a hálószobában ténykedett, én a főzéssel foglalatoskodtam. Japán stílusú curry merényletet készültem elkövetni. Mire a fiú újra előbukkant, én már az asztal mellett teáztam, Momo-val az ölem mellett, és a macskaszőrrel beszórt újságot olvasgattam. Az üzenetrögzítő hasznos dolog. Ha nem vagyok itthon, rögzíti azok üzeneteit, akik kerestek, így később el tudom őket érni. Vagy ha itthon vagyok, és tudom, ki keres, elérhetetlen állapotomra hivatkozva úgy dönthetek, nem veszem fel a kagylót. Egyszer-kétszer megtörtént már. Például a szüleimmel. Nagyon szeretem őket, és becsülöm, hogy felneveltek, de egy hosszú, fárasztó nap után a legkevésbé vágyom az aggódásukra, és a noszogatásukra, miszerint rég nem láttak már, illene hazalátogatnom. Ezúttal sem törtem össze magam, hogy felálljak, otthagyjam kihűlni a teát, vagy félbehagyjam az olvasást, gondoltam, előbb meghallgatom, ki az, és majd utána eldöntöm, érdemes-e felvenni, esetleg visszahívni. Magam is meglepődtem, főleg, mert nem ismertem fel sem a nevet, sem a női hangot. Ügynök vagyok, a munkámhoz tartozik, hogy mindenkit tudjak, és mindenkire emlékezzek, de biztos voltam benne, hogy nem a TKR-n dolgozik, anyám egyik barátnőjéhez pedig túl fiatal volt. Ahogy tovább mondta a rögzítő a magáét, és párosult hozzá Kei zaklatott pillantása, kezdtem kapiskálni a dolgot. Szóval szőke pop idolunk menedzsere jobb nyomozó, mint jómagam. A gondolatnak adtam egy ravasz vigyort, míg Kei bele nem tenyerelt a masinába. - Oi, oi, mit csinálsz... ? Méltatlankodtam, majd végül csak összehajtottam azt az újságot, és a térdeimre támaszkodva felkeltem, hogy odaballagjak mellé. Kérdőre akartam vonni, kiokítani udvariasságból, és mások holmijainak értékéről, amíg észre nem vettem, hogy egész testében reszket. Nem értettem, mi van vele, hisz ez csak a menedzsere, aki valószínűleg halálra kereste, mire a nyomára akadt. Akárhogy is, egy magából teljesen kifordult ronccsal nem lehet telefonálni. Ledöftem a rögzítőt tekintetemmel, aztán ahelyett, hogy felvettem, vagy kinyomtam volna, fogtam magam, és egyenest a szekrény mögé benyúlva kihúztam a konnektorból. - Na, így rendben kell lennie... Egyenesedtem fel, majd pillantottam a fiúra. Megőrjített a gondolat, hogy mi lelhette a fiút, de úgy ítéltem meg, most nem a kérdések hada lesz az, ami segít neki átlendülni a problémáin. Hosszasan törtem a fejem, mit is tehetnék, végül egy elég magamat meghazudtoló gesztussal kézfejem a szőke lobonc mögé kerítettem, és megérintve azt a vállamra húztam. Ez legutóbb bejött, abban reménykedtem, most is megnyugtatja majd. Megcirógattam a vállamon nyugvó, szőke fürtöket, másik kezemmel meg körbefontam a hátát, hogy érezze, tartom. Hosszú perceket hagytam magunknak, neki, hogy egy kicsit összeszedje magát, a gondolatait, és remélhetőleg meg is tudjon nyugodni, mert itt bizony válaszokat akarok.  - Kei... Mi volt ez? Miért csaptad le a telefont a menedzserednek? Miért nem akarsz vele beszélni? Az, hogy felveszed a telefont, még nem kötelez rá, hogy el kelljen regélned az egész esetet... Elég lenne, ha annyit mondanál, minden rendben, ne aggódj értem, később beszélünk. Na, mondj már valamit...  Továbbra sem álltam le a szőke tincsek cirókázásával, hátha ez kell ahhoz, hogy végre válaszoljon. Én pedig ráfeszültem az ajka mozgására.  Japán curry [megnézem]

2016.03.22. 18:51 Iwasaki Keitaro

Érdeklődve hallgattam őt, bár kezdett derengeni valami, mintha erről már mesélt volna tegnap este, de hát akkor egyáltalán nem figyeltem rá. Most viszont végig ezen gondolkodtam, amíg ő az orvossal váltott pár szót, én távolabb álltam meg a folyosón, semmi kedvem nem volt újra bemenni abba a helyiségbe. Maga a férfi sem volt szimpatikus, de talán csak azért, mert olyan állapotban látott, hiszen ha jobban belegondoltam legalább nem tapizott végig és nem rágta most sem a számba, hogy ugyan melyik kenőcs hova és mire való. Tudok olvasni, majd Miyada házában szemügyre veszem a gyógyszereket és a használati útmutatót. Próbáltam közömbösen állni a dologhoz, de hányinger kerülgetett már attól is, hogy a szatyorra pillantottam. Elhatároztam, hogy ha nem lesz muszáj, nem is nézek bele, nem törődök vele, amíg elviselhető a fájdalom.. Megráztam a fejem és inkább gyorsan követtem Miyada-t vissza az autóhoz. Mondjuk ezért felesleges is volt vele jönnöm, de kicsit jobban érzem magam azt hiszem attól, ahogy itt fogadtak, illetve nem fogadtak. Nem kísértek kíváncsi tekintetek, tudomást sem vettek az érkezésemről, távozásomról. Megnyugtató volt. Ami persze csak pont annyi időre nyugtatott meg, amíg fel nem háborodott bennem a régi Kei, aki viszont imádta a figyelmet és a felhajtást. Amióta eljöttem a lakásomból, egyre többször jut eszembe mit és hogyan is tettem mielőtt elraboltak volna.. Az autóban ismét nem kötöm be magam, azt hiszem a biztonsági övről végképp megfeledkeztem. Inkább visszaterelem a gondolataim Miyada felé és őt méregetem azon gondolkozva, hogy miféle küldetésekben lehetett akkor része? Feltételezem őt nem küldik ki járőrözni és ilyesmik, de egy ügynök feladatairól aligha számolnak be a televízióban, na nem mintha annyira figyeltem volna a hírekre bármikor is. - Hm? Ebéd? - meglepődtem a kérdésére, bár reflex a jobb csuklómra tekintettem, nem volt rajtam a karórám. - Nem vagyok éhes. Válaszoltam leengedve a kezem és kinéztem inkább az ablakon. A bal térdem egyre gyorsabban járt fel s alá, de észre se vettem. Vártam, hogy végre megérkezzünk és kiszálhassak, nem élveztem a kocsikázást, az egy helyben való üldögélést ... Viszont amikor végre elértük Miyada házát eszembe jutott, hogy ez sem nagyobb, mint egy autó belseje, így egy sóhaj kíséretében léptem be utána a házba miután magamhoz vettem a csomagtartóból a táskámat. Észrevettem, hogy Miyada felém nyújtja a kenőcsökkel teli szatyrot, de eszem ágában sem volt elvenni, viszont ő a mellkasomhoz nyomta, így akaratlan is utána kaptam szabad kezemmel, hogy le ne essen. - Kösz. Vakkantottam ellenségesen szavaira. Semmi kedvem nem volt a fürdőszobát használni, hogy ... nem, nincs nekem semmi bajom! Inkább a férfi szobájába siettem, amit ezennel birtokba is vettem és kérdezés nélkül pakoltam be a saját ruháim Miyada göncei mellé. Nem volt éppen sok hely így például a pólóink egymás tetejére tettem, engem nem zavart, hogy összekeverednek. Az üres táskát a sarokba hajítottam a szatyorral együtt és mégcsak vissza se néztem a földre kigurult kenőcsökre. Hat lépés és már a nappaliban is voltam, onnan vetettem egy pillantást a konyhára ahol már rotyogott is valami a tűzhelyen, Miyada pedig mint valami öregember kortyolgatta a teáját az asztal mellett ülve. Csípőre tett kezekkel vontam fel kérdőn a szemöldököm, de egy éles csipogás folytotta belém a szavakat. A sarokban lévő derék magasságú fiókos szekrényen árválkodó telefon csippantott kettőt, majd azonnal át is kapcsolt az üzenetrögzítőre. Meglepődtem rajta, de egyből fel is rémlett, hogy valószínűleg azért, mert Miyada sosincs itthon, így értelmetlen lenne ha órákat csöngene a telefon, jobb, ha egyből a rögzítő kapcsol be. - Üdvözletem, Fuchida Aihara vagyok az EPIC Records kiadótól. Iwasaki Keitaro menedzsere vagyok és a rendőrkapitány úrtól értesültem arról, hogy - Egy hangos csattanással tenyereltem rá a rögzítőre, elhallgattatva a női hangot. Lehajtott fejjel kapkodtam levegő után, de az egész testem fájdalmasan feszült meg, azt sem tudom, hogy voltam képes megmozdulni, mikor annyira ledermedtem, amint meghallottam a menedzserem hangját. Éppen hogy csak elvettem halványan remegő kezem, a telefon újra megszólalt...

2016.03.12. 20:53 Miyada Tatsuya

Csak azért szóltam rá, mert tudtam, milyen fájdalmai, rosszul reagáló porcikái lehettek még. Jó, hogy innen az orvoshoz mentünk, de ha nem volt muszáj, elkerültem volna, hogy egy rossz lépést követően leguruljon a lépcsőn, és tovább súlyosbítsa az amúgy is siralmas fitikumát. Hangomban csupán féltés csengett, semmi több. A morgásra, amit szerintem az üzeneteket illető kommentáromnak szólt, csak egy vállrándítással feleltem. Ha tényleg együtt fogunk élni, szorgalmaznom kell majd idővel, hogy tartsa a kapcsolatot a szeretteivel, de jelen pillanatban őszintén megmondom, a legkevésbé ez kötött le. És úgy láttam, ennek ő is örült. Majd eljön az őszinteség ideje is. Hagytam, hogy előbb nyugodt környezetben a fiú szembenézzen a saját démonjaival, és majd ha ő is úgy gondolja, jelentkezzen magától. Felvontam a szemöldököm, de nem ellenkeztem, ahogy magának kérte a táskát. tekintve, hogy csak elképzelni lehet, milyen fizikális tortúrán ment át, és így tudja, mi több, akarja használni a testét, lenyűgözött, egyszersmind tiszteletet ébresztett bennem. Ez a fiú erős. Ezek után, ha mindennek megvoltunk, magunk mögött hagytuk a lakosztályt, és újra a liftbe léptünk. Amint csippant a földszinten, kiléptem, mintha mi sem lenne ennél természetesebb - mint ahogy így is volt. Keitarou azonban nem mozdult. Nem sürgettem, hisz ahogy egy korábbi gondolatban már kifejtettem, a fiú épp a démonaival küzd. Csak ártanék vele, ha beleavatkoznék. Annyit azért megtehettem, hogy körmömmel megkocogtattam Kei ajkát harapó, felső fogsorát. - Mondtam már. Ne harapd. Mellé húzódtam séta közben, biztosítva, hogy a kíváncsi szempárok nem kíváncsiskodnak, míg megtesszük a lift és a kijárat közti 50 métert. Csak 50 méter, a fiúnak mégis egy örökkévalóságnak tűnhetett. Nem voltam az a lelkizős fajta, de amint magunk mögött hagytuk, megdicsérgettem volna. Elvettem a táskáját, és betettem a hátsó ülésre, aztán beültem a volán mögé, és megvártam, míg elrendezi magát, aztán kifaroltam a parkolóhelyről. Kérdésére nem vettem le a szemem az útról, de azért még figyeltem rá is. - Nem muszáj, ha nem akarsz. Persze, jobban örültem volna, ha velem jön, elvégre az a dolgom, hogy megvédjem, és hogy tehetném, ha ő az autóban ül, én pedig egy épületben vagyok, de úgy éreztem, helytelen ráerőltetni bizonyos dolgokat. természetesen az sem jó, ha túlságosan is szabad kezet adok neki, mint ahogy a költözésből nem engedtem. De ilyen apróságokban úgy éreztem, meg tudunk egyezni. Épp ezért lepett meg úgy, amikor elhatározásra jutott. - Shin biztosan örömmel lát.  A következő kérdésre oldalra pillantottam rá, majd vissza az útra.  - Ügynök vagyok. A rohamrendőrnek gumibotja meg plexi pajzzsa van. Nekem engedélyem van bárkit letartóztatni, ha felvillantom a jelvényemet. Persze, ha jogerős. Én nem általános kiképzést kaptam, hanem rendőrakadémián végeztem négy év alatt. Olyan esetekhez hívnak ki, amihez már nem elég egy egyszerű sün, mert fizikai erőt, taktikát és reflexeket kell alkalmazni. Lehet mondani, hogy nem vagyok "sima", mint mondtad, rendőr, igen. Leparkoltam az autót, aztán együtt beléptünk a kórházba. Egy pillanatra levettem róla a szemem, de szerencsére nem kószált messzire, csak lemaradt kicsit. Bevártam a liftnél, és együtt fellifteztünk a megfelelő emeletre. Szerencsére Dr. Funai már várt bennünket, és mivel épp betege volt, csak pár szót váltott velünk. Azt külön kiemelte, hogy bedobott egy kenőcsöt a halántéki sebemre is a sok másik mellé. Megköszöntem neki a segítségét, és mivel úgy gondoltam, nem illik tovább zavarnunk, kei-t is arra szorgalmaztam, hogy induljunk. Megkönnyebbültem, mikor újra beültünk az autóba. Nincs több dolgunk, remélhetőleg az elkövetkező időszakra. Az autóban még faggattam kicsit. - Mit ennél ebédre? Igen csak ebédre járt az idő, mire hazaértünk. Momo az asztalon hagyott újságon aludt, de egyből lustán nyújtózkodva előmászott, ahogy meghallotta a lépteinket. Lerúgtam magamról a cipőmet, és Kei kezébe nyomtam a szatyrot a kenőcsökkel. - Használd a fürdőt nyugodtan, addig elkészítem az ebédet. Előző válaszától függően edényeket és hozzávalókat pakoltam elő, nekiálltam pucolni, aprítani, mosni, fűszerezni, főzni, párolni, sütni. Fáradt voltam. Azt hiszem, még mindig nem hevertem ki rendesen a történteket. Et inkább a testemen éreztem, de az elmém sem volt valami friss. Míg az ebéd készítette magát, készítettem magamnak egy jótékony hatású zöldteát. Azt kortyolgattam, míg a zárt ajtajú, csendes fürdő felé pillantottam.

2016.03.09. 16:21 Iwasaki Keitaro

Meglepődtem, hogy rám szólt, amiért szaladtam a lépcsőn. Soha senki nem szólt még rám. Morogtam az orrom alatt, hogy mennyire nem érdekelnek azok az üzenetek. Még Norit sem akartam visszahívni.. rövid gondolkodás után biztos voltam benne, hogy ő lehetett az a bizonyos barát, aki keresett. A szüleim pedig.. lehet, hogy néhány elveszett pillanatomban vágyom utánuk, de rögtön belémvág a gondolat: nem akarom, hogy így lássanak. Hogy az ő arcukon is azt lássam, amit lent a recepciós hölgyén; a kérdéseket, azt a fűrkésző méregetést. Hát még, ha meg is tudnák az igazságot?! Nem bírnék a szemükbe nézni, ami.. röhejes, miért nekem kell szégyelnem magam azért, amit mások tettek velem? De mégis így érzek és erről.. nem beszélhetek senkivel sem. Talán nem is akartam. Megrázom a fejem és Miyada elé lépek, még azt sem teszem szóvá, hogy önkényesen lehallgatta az üzeneteim, de azt már nem hagyom neki, hogy elvegye tőlem a táskát. Megmarkolom a vállamon lógó pántot. - Nem kell. Viszem. Közlöm zordabban a kelleténél. Nem vagyok kislány, hogy cipekedjen helyettem és ... nem fogom beismerni soha, de féltem attól, hogy újra végig kell mennem az aulán. Nem akartam megint Miyada-ra támaszkodni, jobban esett a saját táskámat markolni út közben, mégsem akaródzott kilépni a liftből a férfi után. Addig álltam ott alsó ajkamra harapva, a pántot szorongatva azzal a kezemmel, amelyik vállamról lógótt le a táska, amíg az ajtók újra össze nem akartak csukódni. Akkor tenyeremmel megállítottam a jobb oldali ajtófelet és meg is szorítottam. "Ezek az emberek nem tudnak semmit, csak azt, hogy eltűntem. Semmi mást." Felszegtem a fejem, kiléptem, szabad kezem pedig lazán zsebre vágtam és pontosan olyan tartással vonultam végig a hotel auláján, amilyen emlékeimben élt magamról, legalábbis reméltem, hogy így van. A szívem a torkomban dobogott közben, mintha csak az első fellépésemre készültem volna. Nem néztem oldalra a recepció felé, de biztos voltam benne, hogy sokkal több ember tartózkodik már ebben a helyiségben, mint az indokolt lenne egy hotel előterében. Megszorítottam a pántot és sietősebbre vettem lépteim. Oda se tekintve vágtam Miyada-hoz a sporttáskám, hogy betegye hátra én pedig bevágtam magam mögött a kocsiajtót, és mély levegőt vettem. Eddig észre sem vettem, hogy visszatartottam a lélegzetem. Lehunytam a szemeim egy pillanatra és lejjebb süllyedtem az ülésen. Eltelt egy kis idő, mire összeszedtem magam és megszólaltam. - A dokihoz nekem is be kell mennem? Sokat gondolkoztam rajta, hogy mi legyen. Ezek után nem szívesen tettem volna ki a lábam se Miyada házából, se ebből a kocsiból, amit azt illeti egyáltalán nem akartam más emberekkel találkozni rajta kívül. Dühített ez az egész, főleg azok után, hogy a saját házamban jártam és arconvágot önnön régi viselkedésem, de akármennyire akartam, nem tudtam újra olyan lenni. "Vagy csak egyszerűen meg kellene játszanom?" Nagyobb hiba lenne most elfutni, mint kiállni? De nem akartam gyengének, zavartnak vagy elesettnek látszani mások előtt, hiszen ők nem ezt a Kei-t ismerik, és egy híresség nem nézhet ki ÍGY. Idegesen hajoltam előre, nem voltam bekötve ismét, és két tenyeremmel fogtam meg fejem. Amikor megszólal, hogy nem muszáj, ha nem akarok, arcára tekintek kiegyenesedve és bizonytalan harapom be alsó ajkam. Nem tudom mit tegyek, most biztos gyávának gondol ő is. Hátradőltem az ülésre és kibámultam az ablakon, szemeim előtt a fellépéseim, autógram osztásaim peregtek és fájt a szívem azért a fiúért, aki akkor voltam. Ha csak egy halovány esélyem is van rá, hogy visszaszerezzem, meg fogom ragadni. Így hát, amikor leparkolt és kiszállt, követtem őt. - Elkísérlek. Vontam vállat lazán, mintha nekem kellene őt védenem, és ő lenne az, aki segítségre szorul. Elhúztam a szám, amikor belegondoltam, hogy ez a férfi mennyivel erősebb lehet nálam. - Azt mondtad különleges alakulat, igaz? Akkor te nem is sima rendőr vagy, hm? Kaptam fel a fejem hirtelen, amikor ez eszembe jutott és érdeklődve figyeltem arcát, de tekintetem néha a halántékán lévő hegre esett. "Vajon vannak még ilyesmi sebhelyei máshol is?" Amikor beléptünk az épületbe kicsit megtorpantam és sietve körbetekintettem, de.. ügyet se vetettek ránk. Ezen megdöbbentem. Itt senki se fordult felém nagy, érdeklődő, kíváncsi szemekkel, sőt. Rutinos, már - már unott mozdulatokkal tettek vettek, nővérkék és fehér köpenyes orvosok jöttek - mentek, civil ruhás emberek lapultak a székekben, vagy ácsorogtak magukba roskadva. Úgy tűnt, itt mindenkinek megvan a maga nagyobb baja, és nem is érnek rá mással foglalkozni. Megnyugodva léptem beljebb, bár Miyada már a lift előtt állt, így sietősebbre vettem a lépteim és futva értem őt utól.

2016.03.08. 23:53 Miyada Tatsuya

Mivel azt mondta, megoldja a pakolást egyedül, így nem állt szándékomban segíteni. Egyetemi tanulmányaim során emlékeztem rá, hogy az ilyesmit nem szabad erőltetni. Egyes áldozatok úgy fogják fel, mintha ezzel megaláznám őket, megfosztanám őket cselekvő voltuktól. és ezt nem akartál. Szerintem Keitarou esetében nem erről volt szó. Sokkal inkább büszke volt ahhoz, hogy elfogadja a segítségem. De engem nem zavart, amíg tényleg megoldotta. Addig a fiú lakásában néztem körbe. Minden rendezett és tiszta volt, ami azért volt furcsa, mert már nem ismertem a magánéletét, de biztosra vettem, hogy egy popsztár nem lehet ilyen pedáns. A bejárónőjét sejtettem hát a dologban, aki addig is bejárt és kitakarított, míg Keitarou megkötözve üldögélt a raktárépületben. Nem láttam nyomát háziállatnak sem, amit nem találtam különösnek. A popsztárok napirendjével nem fér össze az állatgondozás. Arra gondoltam, amikor épp itt van, mert nincs koncertje, és nem bulizik egyik haverjával sem, milyen magányos is lehet. Nos, mint sokszor mondogattam, a lélek dolgaival nekem nem dolgom foglalkozni. De azt bizonyosra vettem, még ha egy kicsit erőszakos is, de az ilyen traumák után az ember nem szívesen maradna egyedül. Nem tudtam már mivel elfoglalni magam, így hát a fiú üzenetrögzítőjéhez léptem. - Oi, üzentek neked! Emeltem meg kicsit a hangom, hogy bárhol is jár, meghalljon, de a válaszára, miszerint nem érdekli, csak jóval cifrábban, rántottam egyet a vállamon. Nekem mint rendőrnek kötelességem volt a lehető legtöbb infót begyűjteni, és ha az üzenet közelebb vihet a bűnözőink lecsukásához... Hát megnyomtam azt a play gombot. Két üzenet is volt az üzenetrögzítőn. Az egyik egy teljesen átlagos hanganyag a szüleitől. A fiuk hogylétéről, karrierje alakulásáról érdeklődnek, no meg arról, hogy mikor megy haza meglátogatni őket. Az egész üzenetből árad a harmónia és a szeretet, ami arra késztetett, hogy hiányolni kezdjem a saját szüleimet. A másik üzenet egy fiatal fiú hangját vette fel, valószínűleg Kei egyik barátja lehet. Lazán beszél valami háttérzajos helyről, valószínűleg egy diszkóból. Megjegyzést tesz rá, milyen régen is beszéltek utoljára, és hogy úgy egyáltalán nagyon eltűnt, és reméli, nincs baj, mindenképpen jelentkezzen, ha ezt az üzenetet megkapja. Hümmentettem egyet, aztán kinyomtam a készüléket.  - Oi, oi, ne rohanj úgy. Igazán ráérünk. - Követtem a szememmel a lépéseit - Két üzeneted jött, az egyik a szüleidtől, a másik egy haverodtól. Ha gondolod, nyugodtan hívd fel őket, mielőtt továbbállunk. Azt rábíztam, hogyan értelmezi a szavaimat. Nem bátorítottam, hogy avassa be őket az igazságba, de nem is elleneztem, ha megtette volna. Átvettem tőle a táskát, hogy ne ő cipekedjen. Megvártam, míg döntésre jut, de mivel a válasza valószínűleg nemleges, ezért nem is tétováztam tovább, és már szinte önkényesen hagytam el a lakást, hogy tovainduljunk. Tudtam, hogy úgyis követ. lelifteztünk a recepcióig, ahol csak egy intéssel köszöntem el a portástól, majd a kocsihoz érve bedobtam a táskáját a hátsó ülésre, én pedig a volán mögé szállva kiparkoltam, és elhajtottam a TKR kórháza felé.

2016.03.07. 16:51 Iwasaki Keitaro

Lehajtottam a fejem, amikor Ő szólalt meg végül helyettem. Egy részem jobban érezte magát, hogy nem kell beszélnie, de a másik felem csak dühös lett, hogy ennyire se vagyok képes a segítsége nélkül. A nő az orrom alá dugta a kulcs kártyát én pedig sietve kaptam el tőle szabad kezemmel, olyan erősen szorítva meg, hogy éreztem amint a kártya szélei vágni kezdik tenyeremet. Megnyugodtam tőle és erősebben szorítottam, akár csak Miyada pólóját, ahogy követtem őt a liftbe. Vállam felett még lopva visszatekintettem a recepció felé, de bár ne tettem volna. Látni, ahogy az ott lévő szoros kotyba fogott hajú hölgyemények összesúgnak, görcsbe rántotta a gyomromat és újra alsó ajkamra haraptam. Máskor nem érdekelt ez a jelenség, sőt kihúzva és büszkén vállaltam, hogy igen, rólam beszélnek, tegyék csak, hiszen híresség vagyok, de most tudtam, hogy nem erről folyik közöttük a csevegés. Kivert a víz és nagyot szusszantam, amikor végre a liftben voltunk. A szűk, zárt tér kellemetlen hatással volt rám, de csak gyorsan megnyomtam a gombot és közelebb húzódtam Miyada hátához. Oldalt álltam mellette, mégis kissé mögötte, így követtem őt a folyosón is, bár itt már magabiztosabban lépkedtem, hogy nem láttam senkit sem, és már számat sem haraptam. Ennek ellenére nyugtalanul éreztem magam továbbra is, egyáltalán nem nyugtattak meg az ismerős festmények a falon, vagy az ajtó, mely mögött állítólagos otthonom húzódik. Enyhén remegő ujjakkal nyitottam ajtót és tétován léptem be a tágas, napfényben fürdő nappaliba. - Keríts egy sporttáskát, és pakold be, amire szükséged lehet. Kell segítség? Összerezzentem és megtorpanva kaptam felé a tekintetem. Túlságosan is kezdett úrrá lenni rajtam egy nagyon.. nagyon rossz érzés. - Nem, megoldom. Ráztam meg a fejem végül, de egyáltalán nem közlekedtem olyan magabiztosan, mint aki otthon érzi magát. Szerettem ezt a helyet, tisztán emlékszem rá mennyire büszke és boldog voltam, amikor sikerült megszereznem. Úgy éreztem végre elértem valamit, végre tényleg kitörtem abból a szürke közemberi sorból, ahonnan származom és most már bármit elérhetek, megkaphatok, amit csak akarok. Jó érzés volt ide hazajönni egy-egy fárasztóbb, pörgős nap után a fene egye meg. Most viszont idegennek éreztem mindent egyes négyzetcentiméterét és bátortalan léptekkel másztam meg azt a lépcsőt, amin amúgy általában fel-le rohanok vigyorogva. Ahogy egyre több lépést tettem a lakásban úgy jöttek elő az itt töltött emlékek, mintha csak kívülről látnám magam a múltban, szemeim előtt megjelent régi önmagam a képzeletem áltam szült áttetsző valójában. Minnél beljebb értem a lakásban, annál több nevetséges emléket tolt az arcomba a szellem testtel rendelkező énemet használva fel, hogy még jobban fájjon a látvány. Távolról visszahallottam saját nevetésem is, újabb lépés, megannyi mendzser, producer hangja, amint körbe ugrálnak, újabb lépés, megpillantom önmagam az erkélyen állva, ahogy letekintek a nappalira csípőre tett kezekkel. Újabb lépés, ezzel áthaladtam a szellemként ácsorgó régi önmagamon és benyitottam a szobámba. Sötétség. Semmi más nem maradt abból a fiúból, aki voltam, csak ez az üres sötétség. Ez a ház tele volt olyan emlékekkel önmagamról, amiket hihetetlenül idegennek éreztem és úgy hatottak rám, mint egy éles pofon. Olyan voltam, ilyen lettem. Remegve tapogatóztam a villanykapcsoló után, de jobb tenyerem számra szorítottam összegörnyedve. "Vajon lehetek újra olyan? Magabiztos, határozott, mint amilyennek az előbb láttam áttetsző emlékképem?" Megrémített, hogy mennyire idegennek éreztem akkori önmagam. "Ki vagyok én akkor most?" Fény árasztotta el a hálószobát, de én még mindig a kapcsolón nyugtattam tenyerem, másik kezemmel eltakartam fél arcomat egy pillanatra lehunyva szemeim. Letekintettem az idegen ruhákra, amiket viseltem és csak mégjobban feszült lettem a látványuktól, hisz ez... nem én vagyok. Indulatosan a szekrénysoromhoz léptem, ami elfoglalta a szoba egyik felét teljesen a fal mentén és szélesre tártam az ajtajait. Két perc sem kellett hozzá, hogy ledobáljam magamról Miyada ruháit és sajátomat öltsem fel. Zihálva áltam meg a ruhakupac közepén és oldalra fordultam a nagy álló tükör felé, ami a szekrény egyik kinyitható ajtajának belső felére volt felszerelve. A régi Iwasaki Keitaro-t láttam benne viszont. Semmi mást. Negyed óra múlva ismét megjelentem az erkélyen tele pakolt sporttskámmal a vállamon és leszegett fejjel rohantam végig le a lépcsőn. Kei lakása [megnézem]

2016.03.07. 15:33 Miyada Tatsuya

Őszintén meglepet, hogy hirtelen törődni kezdett velem, a halántéki sebemmel. Még ha itthon kórházat is üzemeltetheznék, annyi kötszerem, kenőcsöm, fertőtlenítőm, még sebvarró készletem is van, jól esett, hogy gondolt rám. - Fogok, emiatt nem kell aggódnod. Az, hogy van házvezetőnője, nem jó hír nekem. De ettől még nem volt biztos, hogy összefutunk vele, de ha mégis, kételkedtem benne, hogy magában tartaná, amit a fiúval (és velem) kapcsolatban látott. mindenképp vigyáznom kellett arra, hogy ne induljon útnak rossz nyelvű pletyka, különben a fiú gyógyulásra szánt három hónapja kész pokol lesz. Ki tudja, talá még az utána következő időszak is. Segítségével elirányítottam magunkat a Seasons Hotelbe. Láttam rajta, hogy zavar lesz úrrá rajta, ideges és riadt, épp, mint tegnap. Nem akartam megijeszteni, amikor azt mondtam, veszély leshet rá, azt csak azért mondtam, hogy meggyőzzem, szüksége van rám. Most viszont nem tudtam, mit mondjak neki. Hirtelen eszembe ötlött, hogy a recepción is vannak emberek, de hát kételkedtem benne, hogy ebben a zűrzavarban a fiú épp arra tudott volna koncentrálni, hogy a hotelszobájának a kulcsa nála maradjon, szóval szükséges volt átverekednünk magunkat ezen a falon. Nem vettem ésre, hogy a ruhámért nyúlt, így le sem tudtam lassítani, hogy megfogja. Félreálltam, hadd bízzam a fiúra a kulcs kikérését, de láttam rajta, hogy nem igazán megy neki. Szegény gyermek, nem irigyeltem. Azért adtam neki még egy fél percet, hátha összeszedi magát, végül mögé léptem, ő pedig véletlenül nekem. Nem zavart, le sem pillantottam rá. Megszólítottam a hölgyet. - Iwasaki Keitarou szeretné kikérni a lakosztálya kulcsát. Remélhetőleg elég hivatalos és tekintélyt parancsoló voltam ahhoz, hogy a recepciós hölgy megmozduljon a szavaimra, és ha kikerült a kulcs, intettem a ruhámat fogó fiúnak, hogy vegye csak magához. Ha ezen is átverekedtük magunkat, megköszöntem a hölgynek a segítőkészségét, majd elindultam a lift felé. Tudtam, hogy nem kell húznom a fiút, jön az utánam, a ruhámat fogva. Beszálltunk a liftbe, én pedig rábíztam, hogy a lift megfelelő emeletét benyomja, hisz nekem fogalmam sem volt róla, melyik emeleten lakik. Amikor felértünk, egyetlen takarítónő tolta a kocsiját az úton, de ügyet sem vetett ránk. Úgy vettem, hogy akkor a házvezetőnőt megúsztuk. Követtem a fiút a szobájáig, hagytam, hadd nyisson ajtót, és csak utána léptem be. Persze, készülhettem volna a luxuslátványra, ami fogadott. Tágas és tiszta, minden modern és szép... Hirtelen megértettem, miért vágyott vissza ide. Az én egérlyukamhoz képest ez valóban tágas, és a kilátás a városra is gyönyörű. - Keríts egy sporttáskát, és pakold be, amire szükséged lehet. Kell segítség? Kérdeztem, mielőtt elindultam körbenézni a lakásban. Az üzenetrögzítő lámpája pirosan villogott.

2016.03.06. 16:52 Iwasaki Keitaro

Lehet, hogy csak azért, mert régóta nem ettem, de igazán ínycsiklandónak találtam eddig Miyada összes főztjét, akármennyire is szólta le saját magát ezen a téren. Kissé hátradőlve támaszkodtam meg kezeimen hátam mögött evés után, így szusszantam nagyobbat őt hallgatva és felvont szemöldökkel figyelve azt a madárcsipegetést, amit ő leművelt reggelizés címszóval. - A te fejedre sem ártana valami. Jegyeztem meg halkabban, oldalrabillentett fejjel méregetve a halántékát. Tegnap nem sok figyelmet fordítottam rá, de ma jobban esett mások gondolataival, sebeivel foglalkozni, mint a sajátoméival. A tudat, hogy ezt akkor szerezte, amikor engem hozott ki nem okozott lelkiismeretfurdalást, sőt. Valamilyen abszurd oknál fogva azt akartam sose tűnjön el teljesen az a seb, ami számomra annak a szemmel látható bizonyítéka volt, hogy Miyada képes lenne a testi épségét is kockáztatni értem. Pedig akkor még nem is ismert engem. "Vajon újra megtenné értem?" Kósza gondolat, el is engedtem. Annál is inkább, mert azon kezdtem gondolkodni miért érdekli, hogy van e házvezetőnőm. "Talán neki is szüksége lenne egyre?" Ez jutott csak eszembe, ahogy körülnéztem a lakásban. Természetesen nekem volt, hisz egy híres énekes csak nem állhat neki mosogatni, nem? Valakinek kezelnie kellett azt a méregdrága mosómasinát is, ami a mosókonyhában ácsorgott a többi vegyszerrel, tisztítószerrel együtt. - Van, persze. Feleltem ennyit, mivel nem igazán tudtam, mikor is szokott tevékenykedni az idősödő hölgy a lakásom tisztántartásán. Számomra csak annyi volt a fontos, hogy este mire hazaértem az ébredéskor szétbombázva hagyott helyiségek úgy ragyogtak és csillogtak, mint amikor újonnan vettem ki a lakást. Természetesen nem volt elég számomra egy átlagos hotelszoba, ezért amint megtehettem, olyan helyet kerestem, ahol egy kislakást bérelhetek saját konyhával, nappaliva, két hálószobával és egy üres helyiséggel, amit később mosókonyhává avanzsált a bejárónőm. Hagytam neki, én úgysem tudtam vele mit kezdeni. Egy percre elgondolkodtam a nő nevén, de nem jutott eszembe... Összeráncoltam a homlokom erősen gondolkodva, hiszen mégis csak fél éve volt a bejárónőm, de nem tudtam felidézni egyetlen emléket sem, amiben két mondatnál többet váltottam vele. - Rendben. Mikor felálltam és elindultam megkeresni a szekrényét, akkor jutott eszembe, hogy talán meg is köszönhettem volna, a reggelit is meg a ruhákat is, de végül csak vállat vontam. Ez.. természetes, nem? Mégsem várhatja el, hogy boxerben és pólóban lépjek ki az utcára. Hamar megtaláltam szobájában a szóban forgó szekrényt és amint kinyitottam nem volt nehéz kiszúrni az egyetlen normálisabb ruhadarabot a sok formális egyenruha és ing között. Elvettem az egyetlen divatosabb farmernadrágot, övet és egy fehér inget, majd ezeket ölelve vettem birtokba a fürdőszobát. Felöltöztem, eltulajdonítottam egy bontatlan fogkefét és beletúrtam egyszer-kétszer a hajamba a tükör előtt, de nem sokáig nézegettem magam. A karjaimon látszódó horzsolások, zúzódások egyáltalán nem tetszettek, így visszafordultam Miyada szekrényéhez, hogy valami dzsekit kerítsek magamnak. Remegő kezekkel túrtam fel ruhatárát, amíg végre meg nem találtam, amit kerestem és azonnal magamra is kaptam. Egy megkönnyebbült sóhajjal hunytam le a szemem és kiblatyogtam a nappaliba, ahol már nyoma sem volt a reggeli maradványainak, de persze nekem ez fel sem tűnt, csak a nyávogó pamacsot figyeltem, ahogy nagykegyesen átvonul egyik párnáról a másikra olyan természetes fensőbbrendűséggel, mintha övé lenne az egész ház. Még Miyada is szóval intette, hogy ne szedje szét a házat, de erre csak felvontam a szemöldököm. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy ez a lusta szőrgombolyag bármit is tegyen a sétálgatáson és nyávogáson kívül. Cipőt húztam és már kint is voltam utána, szorosan követve őt az autóig. Nem kérdeztem hova üljek, önkényesen az anyósülést választottam, de eszebe se jutott bekötni magam. - A harmadik lámpánál majd balra. Válaszoltam egyből kérésére és arcára is tekintettem, de utána csak az utat figyeltem és csak akkor szólaltam meg, ha szükséges volt az útbaigazítás szempontjából. Egyébiránt egyre idegesebb lettem. Nem tudtam miért, de a nem rég belapátolt reggeli most nagyon erősen visszakívánkozott, akárcsak én Miyada szűk kis lakásába. Tenyerem izzadni kezdett idegességemben, de viszonylag nyugodtan szorítottam le őket combomra, amik viszont fel-le ugráltak, ahogy jártattam a lábam. Megfordult a fejemben, amit Miyada mondott, hogy még veszély leshet rám és ettől most határozottan nyugtalannak éreztem magam. A tavaszi napfény ragyogóan sütött jókedvet árasztva szét mindenfelé, egyedül csak rám nem hatott, képtelen volt felemelegíteni hideg ujjaimat. Nagyot nyelve szálltam ki az autóból, amikor megérkeztünk és akaratlan is Miyada után nyúltam, amikor beléptünk a hatalmas épületbe. A pazar fényűzés ennél nem is lehetett volna vakítóbb, és úgy éreztem, mintha egy évezred telt volna el azóta, hogy itt jártam. Ökölbeszorítottam a kezem még mielőtt elérhettem volna Miyada ruháját és inkább a recepcióhoz léptem. Szólásra nyitottam ajkaim, szándékomban állt határozottan elkérni a szobakulcsaim, de a fiatal hölgy tekintete belémfolytotta próbálkozásomat. Láttam rajta, hogy felismert, láttam az arcán a megdöbbenést és ajkán a kérdéseket, amiket minden körülöttem lévő feltenne nekem: Hol voltál eddig, mi történt veled? Hátraléptem, de Miyada mellkasának ütköztem és ekkor tűnt fel, hogy a levegőt is hevesebben szedem, mint kellene. Feltekintettem rá, hideg, remegő ujjaim pedig végre megtalálták a fogást oldalán és a ruháját szorongattam.

2016.03.05. 11:26 Miyada Tatsuya

Azt hiszem, a fekete humorral még várnom kell kicsit. Nem vártam, hogy nevessen, az még tényleg korai lett volna, de nem akartam, hogy azt higgye, nem érdekel, ami vele történik. Nem tudom, minek erőlködök. Sosem leszek laza, jó arc, főleg nem a Keitarou-félék ízléséhez viszonyítva. Nem is tudom, miért próbálkoztam. Azt hiszem, csak tudni akartam, hogy minden rendben van-e vele. Ha mosolyog, ha beszól, ha nevet, akkor tudom, hogy még van remény, és tényleg túl tud lendülni az őt ért traumán. De mint másik kedvenc mondatom mutatta, nem voltam lélekturkász. Én nem értem a lélek és az interakciók összefüggését, és bár nem gondoltam, hogy egyetlen pici kényszermosolyból ítélni lehet, úgy éreztem, egy szakember segítsége nem árthat a fiúnak. Talán ha egy pszichológussal beszélne, az rendet tenne a fejében és a lelkében is. Nem vetettem el az öteltet, tudtam, hogy a fiú úgysem menne bele. Most még biztosan nem. Majd kivárom az alkalmat.  - Az ízéért nem vállalok felelősséget, de kétség kívül házi készítésű. - Az asztalhoz képtem, lepakoltam rá mindent, ami a kezemben volt. - Jó étvágyat. Tettem még hozzá, mielőtt helyet foglaltam volna az asztal mellett. Láttam, hogy nincs teljesen rendben, ami a testét illette. Amin átment, az sem hétköznapi, de még felelőtlenül rá is dobni egy ilyen éjszakát, hát... Mondjuk úgy, hogy nem irigyeltem. Mégis úgy hittem, azzal teszek jót, ha nem teszek rá semmilyen megjegyzést. De ez nem jelentette azt, hogy nem láttam.  - Hm? Ah, igen. Van számodra egy-két cucca, amit mindenképp ide akar adni. Lassan kortyoltam a kávémból, és a reggeli is lassan fogyott. Nem szoktam reggelizni, így éhes sem voltam igazán. Annak viszont több ízben örültem, hogy habzsoló hangokat hallottam. Egyrészt, a tény, hogy eszik, másrészt, a kaja ehető. Ez nagy megkönnyebbülés volt számomra. Nem lepett meg, hogy haza akart menni, az viszont igen, hogy csak a ruháiért. Nem volt okom megtagadni tőle a kérést, úgyhogy rábólintottam az újság széle fölött.  - Nem bánom. Van házvezetőnőd, vagy bárki, akivel összefuthatunk? Lefordítva: veszélyforrás. Bárki, aki elindíthat egy pletyka hullámot, ne adj isten eladja, amit a fiúval kapcsolatban látott egy újságnak. A média eddig meglepően jól tartja magát, és örültem volna, ha így is marad a dolog. Következő szavaira azonban egyre feljebb csúszott egyik szemöldököm a homlokomon, míg hozzá nem csapta a végét. Mégis mi baj a ruháimmal... ? Talán kissé egyszerűek egy popsztár ízlésének, de nekem megfeleltek. Ha éppen érdekelte volna, én sem szívesen vettem volna style leckéket tőle. - Nem gond. Van pár hétköznapi ruhám, bár tényleg nem sok. A szekrényben megtalálod mind, válogass nyugodtan. Lehet, hogy a pulóverek kicsit nagyok lesznek rád, de majd felhajtod az ujját. Nem sokat ettem, kábé egy palacsintát, a kávé viszont mind elfogyott. Türelmesen megvártam, hogy Kei is a végére érjen a reggelinek, aztán összehajtottam az újságot, és felálltam, hogy összeszedjem a kiürült tányérokat. - Menj, készülj össze. használhatod a fürdőt is nyugodtan. Amint elkészültél, máris indulunk. Azt gondoltam, gyorsan választ valami ruhát, addig én elmosogatok, és míg a fürdőben bíbelődik, én öltözöm fel. Mindenesetre nem tudtam, mikor érünk haza, és nem akartam estére munkát hagyni magamnak, így a mosogatást mindenképp letudtam, majd elmentem öltözködni. Különös érzés volt utcai ruhákba bújni. Így is elég formálisra sikeredett, hisz Kei elvette a majd egyetlen használható ruhadarabjaimat. Sötét farmert és sötétkék inget választottam. Olyan sok készülődést nem igényeltem a fürdőben sem. Gyorsan fogat mostam, megfésülködtem, majd cipőbe bújtam, és a fiúra várakoztam az előszobában. Ha végre beértük egymást, meghagytam Momo-nak, hogy ne szedje szét a lakást, majd lekísértem a fiút az autóhoz. Megvártam, míg beszállt, addig bekötöttem magam, majd a motort beindítva kitolattam a helyemről. Útnak indultunk. - Navigálj. Kértem arra vonatkozóan, hogy segítsen tájékozódni a Seasons Hotel-t illetően. Az odajutáson kívül nem nagyon beszéltünk másról az autóban, míg végül le nem parkoltam a hotel előtt. Kikötöttem magam, kiszálltam, a kocsit pedig lezártam, és ha a fiú is megvolt, bekísértem az automata ajtón túlra.

2016.03.05. 11:13 Iwasaki Keitaro

Első kérdésére összehúztam a szemeim és értetlen pislogtam rá. Kellett egy perc, hogy rájöjjek, hogy is értette, de csak elhúztam a szám valami kis mosoly gyanánt. "Haha, nagyon vicces." - Igen, bár házi készítésűt gyerekkorom óta nem ettem. Jegyeztem meg és követtem őt egyből, ahogy elment mellettem. Kis pincsikutyának éreztem magam, aki csak a nyomában szaladgál és semmi mást nem tesz, de mondhatjuk azt is, hogy nem is Miyada-t hanem magát az ételt követtem. Igen, eléggé megéheztem az illatokra és a kinézete is nagyon guszta volt. Leültem az asztalhoz, mivel úgy látszik egyáltalán nincs szüksége a segítségemre. Jobban belegondolva, amúgysem tudom mit hol találnék, hogy esetleg a terítést átvállaljam, de olyan nagyon nem is akartam, hogy megkérdezzem tőle. Meglepett, amikor rám szólt, megint, pedig azt hittem túlságosan belemerült a sütögetésbe, és rám nem is vetett egy pillantást sem. Nekem legalábbis nem tűnt fel, hogy akárcsak rámvillanttak volna a szemei, amikor szóvá tette, hogy már megint a számat harapom. Kezdtem azt hinni, hogy Miyada-nak van valamilyen speciális képessége erre külön kifejlesztve, ezen jót mosolyogtam magamban. Jólesett a gondolat, hogy valaki ennyire figyeljen rám. Persze jókedvem közel sem lehetett felhőtlen, mert amint helyetfoglaltam törökülésbe a párnán, nem csak a derekam, de teljes alsó felem és lábaim is tiltakozóan nyüszítettek fel. Nem értettem. Tegnap csak tompának éreztem a testem, de ma minden tagom visít a különböző fájdalmaktól. Akár bele akartam gondolni, akár nem, tény volt, hogy ki tudja mennyi ideig, de iszonyú kínokat kellett átélnem és most, hogy megszabadultam fogvatartóim beteg kezeitől kihasznált, meggyötört testemnek is van ideje a tudtomra adni, hogy miket kellett átélnem. Éppen elegek voltak az emlékek is, azokat sem volt könnyű kizárni, de így, hogy sajgott minden porcikám, még lehetetlenebbnek tűnt nem gondolni rá. - Akkor ma megint elmegyünk az orvoshoz? Jutott eszembe és kivételesen most vágytam is rá, hogy minnél előbb induljunk. Letekintettem az illatozóan gőzölgő reggelimre, aminek már csak a látványától is összefutott a nyál a számban. Helyezkedtem kicsit, hogy megtaláljam a lehető legkényelmesebb pózt, de aztán feladtam és evőeszközeimért nyúltam. Semmi jó étvágyat, csak elkezdtem magamba tömni az ételt és fél kézzel nyúltam vakon az egyik pohárért, ami hozzám volt közelebb. A narancslé épp oly gyorsan tünt el, mint a palacsintám fele, s csak ez után szusszantam egy nagyobbat. - Előbb viszont el kell hoznom a cuccaimat. Jegyeztem meg két falat között és nem igazán zavart, hogy újságot olvas. Gondoltam, akkor is figyel rám, én pedig jobban éreztem magam tőle, hogy a beszédemmel elterelhetem figyelem a testi fájdalmaimról. - Mondjuk addig is kölcsön adhatnál valami normálisabb ruhát, csak amíg elmegyünk az én hotel szobámba. Nem hiszem, hogy kibírnék egy egész napot a te cuccaidban. Úgy értem nem igazán passzol a méretünk, meg az ízlésünk sem. Fecsegésem közben is bőszen tüntetem el számba a palacsinta édes kis darabkáit, amiket kelleőn megáztattam a tányérra kifolyt juharszirupban. Gyorsan végignyaltam ajkaimon és már nyúltam is a teáért, ami már nem volt olyan forró, de a narancslé után sokkal jobban felmelegített. Tegnap este már megfigyeltem, hogy én sokkal gyorsabban fogyasztom el az ételt, mint Miyada, és ez most sem zajlott másképpen.

2016.03.04. 23:27 Miyada Tatsuya

Utáltam főzni. Magam sem tudom, mit vesződtem reggelivel, mikor leszaladok a konbini-be, és eszek valami előcsomagolt, olcsó finomságot. Nos, már mindegy, gondoltam. AZ illata jó, az ízéért meg nem vállalok felelősséget. Lassan készült el a palacsinta, még arra is volt időm két édesség közt, hogy a lábamhoz dörgölőző Momo-nak reggelit adjak. Amint elkészült egy tészta, juharszirup szerű édes, aranysárga öntetet öntöttem rá, így ha majd beleszúrjuk a villát, a nyomástól kifolyik az oldalán, plusz ízt adva a reggelinek. Egészen belejöttem, a végére már nem is utáltam annyira, hogy kora reggel alsónadrágban és atlétában főzőcskézek. Mintha hallottam volna valamit, talán épp a fiút, de nem voltam benne biztos, ugyanis a konyhában igen zajos az élet. Gyanúm csak akkor nyert hitelt, amikor előkerült a félfából Kei. Nem feledkeztem meg róla, valahogy mégis a tudat, hogy rajta kapott főzőcskézés közben, arra késztetett, hogy összerezzenjek. - Jó reggelt. Túl kemény volt az ágy? Élcelődtem barátságosan arra gondolva, hogy a matrac és a takaró helyett az étkezőasztalomat választotta relaxációjának helyéül. Azért reméltem, hogy nem veszi magára, ez csak az én irreálisan kicsavart, álmos humorom. De azért mégis csak jobb lenne, ha nem az asztalon aludna.  - Az hát. Remélem, szereted. Nem kérdeztem meg tőle, jó lesz-e. Ha nem, akkor is ez a reggeli. Fogtam az elkészült reggelit, és mellette elballagva indultam, hogy letegyem az asztalra. Azért amikor elhallagtam mellette, még intéztem hozzá egy-két szót. - Mondtam már. Ne harapd. Az édes palacsinta mellé meleg teát, kávét és narancslevet szolgáltam fel. Én a magam részéről kávézni és narancslevezni szoktam, de úgy gondoltam, a fiúnak minél több folyadékra van szüksége, a meleg meg csak jót tesz neki, úgyhogy teát is szolgáltam fel. Hiába ment egész este a tévé, bekapcsoltam, mert én egyszerre hallgatom azt és olvasom az újságot reggelizés közben. Momo csalfán követte minden mozdulatomat, pontosabban a palacsintáét, míg le nem telepedtem az asztal mellé. - Gyere reggelizni. Szóltam rá lágyan, majd megízesítettem a kávémat, és belekortyoltam. Felvettem az egyik tegnapi újságot, és csendben nekiláttam felzárkózni a hírekkel. Olvastam, így ha ő nem szólított meg, akkor én sem szóltam hozzá.

2016.03.04. 20:11 Iwasaki Keitaro

- Jó éjszakát! Köszönése szakított el végül a látványtól és gyorsan felé kaptam tekintetem. Bólintottam csak és még egy pillantást vetettem a villódzó fényárban úszó éjszakára. Semmi kedvem nem volt elfoglalni az ágyat, amelyet mostantól magaménak tudhatok, sőt mi több még csak a hálószobát sem akartam felfedezni. Leültem vissza az asztal mellé és a távirányító után kezdtem kutatni, amit végül az egyik régebbi újság alatt találtam meg. Tartottam tőle, hogy amint benyomom, valami olyasmi fog fogadni, amiről nem akartam tudomást venni, de azzal nyugtadgattam magam, hogy a média nem értesülhetett még semmiről sem. Eszembe jutott, hogy rég fel kellett volna hívnom a menedzserem, de ez is olyan volt, mint az alvás. Halasztgatom, ameddig csak lehet. A televíziót kapcsolgattam, a hang nélküli képeket bámulva. Nem kimondottan Miyada miatt nem adtam rá hangerőt, inkább csak nem vágytam rá. Csupán csak arra volt szükségem, hogy valami fényt adjon és ne az emlékeim képei villogjanak a szemem előtt. Rákönyököltem az asztalra, így pislogtam egyre hosszabbakat a képernyőt figyelve, ahol valami kabaré zajlott éppen, amit egyesek kvízműsornak hívtak. Körülöttem minden csendes volt, a külvilág zajai alig hatolhattak csak át a falakon és éreztem, hogy lassan körülfon az a bizonyos meghittség érzése, amit már a kezdetek óta érzek ebben a lakásban. "Talán ilyen érzés lehet, ha valaki otthon érzi magát?" Olyan nyugodt, megmagyarázhatatlan békesség... Szemeim lecsuktam, csak egy újabb hosszú pislogásnak indult, mégsem tudtam megmondani mennyi idő telt el, mire újra felnyitottam őket. A nap meleg sugarai végigkúsztak az asztalon is és kinyújtott karjaim cirógatták, amin fejem pihent. Kissé álmos, bágyadt elmével érzékeltem a hátamra terített pokrócot is, de tagjaim egytől egyik sikítva adtám tudomra, hogy soha többet nem kívánnak ilyen testhelyzetben eltölteni még egy percet sem. Kiegyenesedtem ültömben és megropogtattam vállaim lassan megmasszírozva először az egyiket, majd a másikat és így tekintettem körbe. Hihetetlennek tűnt, hogy valóban képes voltam aludni, ráadásul semmi másra nem emlékszem, ami azt jelenti, álmaim sem voltak. Ez halvány reménnyel töltött el, hogy talán képes lehetek máskor is ilyen álomtalan álomba zuhanni. Úgy pislogtam körül, hogy tudtam hol vagyok. Egyáltalán nem hatott ismeretlennek a látvány, ellenkezőleg, mintha nem ez lett volna az első éjszakám itt, olyan nyugodtnak éreztem magam, az illatok pedig arra késztettek, hogy ismét lehunyjam a szemeim egy mély levegőt véve. Gyomrom nem várt módon egyből hangosan kordult meg, pedig nem is éreztem magam éhesnek. Az asztalra támaszkodva álltam fel, de szisszentem egyet, ahogy elgémberedett hátamba nyilalt a fájdalom. - Miyada... ? Bizonytalan indultam meg az orromat követve és egyből megtaláltam őt a konyhában. Ismét belémhasított az érzés, hogy ez a jelenet ismerős nekem, pedig nem lehetett az és mégis egyre otthonosabbnak éreztem ezt az egész légkört. Az ajtófélfának dőltem vállammal és úgy figyeltem, hogy mit csinál. Valószínűleg ő terítette rám a pokrócot és ha jól emlékszem, a televízió is ment még, mikor én elaludtam, de most nem láttam bekapcsolva. Nem köszöntem neki Jó reggeltel, eszembe se jutott, hogy illene. Nem voltam hozzászokva, hogy bárkivel is együtt élek. - Ez.. palacsinta? Kérdeztem halkan, valahogy a hangom még nem volt az igazi. A torkom szúrt és éreztem, hogy jólesne egy forró ital. Ezenkívül valahogy az egész testem jobban fájt, mint tegnap, és nem csak azért, mert azt asztalnál aludtam el olyan lehetetlen pózban. Szerettem volna elterelni erről a figyelmem, de csak álltam ott egyik lábamról a másikra, tétován harapva be alsó ajkam.

2016.03.03. 15:28 Miyada Tatsuya

Megint nem válaszolt. Kezdtem furcsán érezni magam tőle. Eddig nem tapasztaltam, hogy így viselkedne. Lehet, hogy ha itt állna most mellettem egy pszichológus, csak bólogatna, hogy igen, ez normális, de mivel nem így történt, én pedig nemigen vagyok képzet az ilyesmi dolgokban, igenis különösnek találtam. Ráhagytam inkább, és elvonultam fürdeni. Mielőtt teljesen levetkőztem volna, letekertem a homlokomat körbefogó fáslit, és hosszú másodperceket töltöttem a megvarrosodott seb elemezgetésével, de akárhogy néztem, mindig oda lyukadtam ki, hogy ez bizony csúnya. Nagyot sóhajtottam, és elléptem a tükörtől, hogy nekilássak levetni a ruháimat, egyiket a másik után. Még vizes volt a szőnyeg, és a zuhanyfülke is a fiú után, amikor beleléptem, hogy megmosakodjak. Bár a fiúval ellentétben nekem csak egy nap mocskát kellett lemosnom magamra, azért nekem is volt dolgom bőven. Port és koszt, vért és izzadságot mind most takarítottam le magamról. Arra gondoltam a piszkos víz lefolyó felé áramlását figyelve, hogy Keitarou-nak mennyivel több mocskot kellett magáról letakarítania. Vajon túl szigorú voltam vele? Nem akartam, hogy rosszul érezze magát a közelemben, de a vacsora óta úgy tűnik, csak rossz dolgokat tettem, és mondtam. Vajon jól tettem? Vagy a javát szolgálta, hogy nem adok mindent a tenyere alá? Félre kellett volna tennem a büszkeségem? Nem számít--- Mármint, hogy ne számítana, persze, hogy számít, de már kimondtam és megtettem mindent, amin most gondolkozok, változtatni nem lehet rajta. Majd holnaptól jobban odafigyelek. A halántéki sebemre vigyázva a hajamat is megmostam, és mikor közel fél órányi mosakodás után mindenhol tisztának éreztem magam, törölközőbe bújtam, és iléptem a fürdőből. A fiút kerestem a tekintetemmel, de csak egy pillantást szántam neki, hogy tudjam, nem szökött el, és nem tart kést a vénáira, aztán elballagtam mellette, be a szobámba, hogy pizsamába bújjak. - Jó éjszakát! Köszöntem még el tőle, majd a leterített futonhoz léptem a másik helyiségben, és a lesötétített lakásban lefeküdtem aludni. Nehezen jött az álom, de végül csak sikerült álomra hajtanom a fejem. Bár nem kellett kelnem, másnap mégis viszonylag korán, valamikor fél 9 és 9 közt ébredtem meg, reggel. Pont ennyit szántam a gondolatnak, aludtam is volna tovább, mert először az jutott eszembe, hogy nem vagyok szolgálatban, aztán meg az, hogy a fiú még mindig itt van, úgyhogy gyorsan összekaptam magam, és halkan benyitottam a saját szobámba, a fiút azonban nem találtam az ágyban. Megijedtem, ettől rögtön el is szállt belőlem minden álmosság, és áttrappoltam az előszobába, hogy kabátot vegyek, és a szökevény popsztár nyomába eredjek - az sem érdekelt, hogy pizsamában vagyok! - amikor észrevettem, hogy a két cipője még mndig ott áll az enyém mellett. Megálltam a mozdulatban, ezzel egyidőben óriási kő zuhant le a szívemről. Most, hogy jobban megnézem, valami szőkeség pihen az asztalomon, és nem Momo az. Letettem a kabátot, és közelebb lépkedtem, hogy megbizonyosodjak a gyanúmról, de valóban ő volt az. A tévé még ment, ő pedig az asztalon fekve aludt. Nagyot szusszantam. Kikapcsoltam a tévét, fogtam valami pokrócot, amit a hátára terítettem, majd nekiálltam a reggelinek. 10 óra felé isteni illatok kezdtek el terjengeni az egész lakásban. Reggeli [megnézem]

2016.03.03. 13:58 Iwasaki Keitaro

Megdöbbenek, amikor még bocsánatot is kér az érintés miatt. Még inkább kényelmetlen érzem magam, hogy ennyire nyíltan ki lett mondva ez az egész és beszélve van róla. Miért kellett ezt? Miért nem lehetett úgy tenni, mintha meg sem történt volna?? Nyugtalan hallgatom a válaszait, és bár van benne igazság, miért nincs komoly kapcsolata, ez még nem olyasmi, ami megnyugtatna kicsit is. Nem válaszolok csak bólintok, amikor közli, hogy keltsem fel, ha bármi történne. Nem vártam el, hogy fent maradjon velem és annak is örültem, hogy csak mert az ő házában vagyunk most nem kényszerít a saját beosztásához. Az asztalnál ültem még és tekintetem a szuszogó pamacsra esett, de agyam végig azon kattogott, hogy milyen .. magányos lehet Miyada. A munkáját választotta magánélet helyett, vajon tényleg soha nem is akart családot? Nekem lenne a legkevesebb jogom beleszólni, de mégis érdekel, ami azért is furcsa, mert soha nem voltam kíváncsi más véleményére, gondolataira, egyáltalán a gondjaira a sajátjaimon kívül. Talán.. most azért foglalkozom inkább mással, mert könnyebb, mint önmagammal és azzal, ami velem történt. Mivel nem szóltam hozzá, gondolom már el is ment tusolni, így felálltam az asztal mellől és az ablakhoz léptem kitekintve rajta. "Szép kilátás..?" Hiába néztem, nem tudtam rájönni mit talált Miyada ezen szépnek? Én csak a város fényeit láttam, épületeket, melyek közül némelyik a felhőszoknyák aljával kacérkodott. Lehetett akármilyen sötét az éjszaka, a város sosem aludt, a villodzó ezerszínű fények sosem hunytak ki. Letekintettem a homályba burkolózó utcákra, ahol még ezen a kései órán is ugyan annyi ember sietett egyik irányból a másikba, mintha csak a nap lenne odafent az égbolton, nem pedig féltestvére a folyton változó hold. Most, hogy így jobban megnéztem őket egy percre, rájöttem, hogy csak az életkor az, ami változik odalent az égitestek cserélődésével. Az éjszaka a fiataloké volt, egyetlen idősebb embert nem látni, vagy tipegő kölköket, akik anyjuk kezét szorongatva hisztiztek volna egy-egy kirakat előtt. Régebbi emlékek táncoltak a szemem előtt.. olyanok, amikről tényleg azt hittem, hogy már rég elfeledtem őket. Amikor még én is olyan karoncsüngő fiúcska voltam és anyám puha, biztonságot adó tenyere jelentette számomra a menedéket minden féle rossz, gonosz dolog elől. Ha megérintett, megsimította a fejem, minden sötétség, fájdalom elillant... Nem tudom miért törtek fel pont most ezek az emlékek, de ahelyett, hogy elkergettem volna, szorosan magamhoz öleltem őket, de cserébe csupán a magány hideg karjai öleltek vissza. Homlokom az ablaküvegnek döntöttem és bár távolról hallottam, hogy Miyada végez a fürdőszobában, nem fordultam meg, nem mozdultam. Igyekeztem rendezni arcvonásaim, és úgy egyáltalán a kavargó gondolataim, amik az emlékek zavaros folyójában úszkáltak. Felemeltem a fejem, szemeimet az ég felé fordítva, ahol a vattacukor hatású felhők lustán lebegtek eltakarva a reménykeltő csillagok látványát, s csupán csak félig engedték láttatni a holdat, ami mintha csak egy szégyenlős kislány lenne bújkált a habtenger mögött ki-ki kukkantva, csillogásának csak egy részét ontva az emberekre, mintha nem érdemelnének ennél többet. .. .. Ujjaim megrezdültek testem mellett és hirtelen nagyon vágytam egy toll és papír után. Dalt volt kedvem írni erről a látványról..

2016.03.02. 21:15 Miyada Tatsuya

Sajnálnám a fiút, ha hallanám a gondaolatait. Mármint, más ember biztos hálás volna, ha lenne annyi pénze, vagy olyan megélhetése, mint a fiúnak, és annyi vagy olyan tágad lakást vehetne, amilyet elképzelt magának. Én nem milyen környezetből jöttem, a szüleim nem voltak szegények, de minden félretett yenért vért izzadtak, és engem is arra tanítottak, hogyan éljek gazdaságosan, minél kevesebb pénzből minél többet kihozva. Igyekeztem mindig jól tanulni, és minél több rendőrkapitányságnál jelentkezni a képesítésemmel. Természetesen a ranglétra aljáról kezdtem, onnan jutottam el oda, ahol most vagyok. Sárból és vérből építkeztem. Mindez most csak azért jutott eszembe, mert azt a lakást, amit most a fiú kényelmetlennek talál, véres verejtékkel, a két kezem munkájával szereztem meg. Ma már nem jelent gondot a pénz, no persze új lakást csak úgy nem tudnék venni, mindenesetre amiért az ember a vérét adja, arról nem mond le csak úgy, intésre. Kötődtem ehhez a lakáshoz, mert az enyém volt. Meglepett, milyen hallgatag lett. Magam sem vagyok egy szókirály, de azért viszonylag sokat beszéltem az elmúlt percekben, mégsem reagált rájuk egyetlen szóval sem. Az érintésemre azonban reagált, nem is akárhogy. Meglepettséget szült bennem, ami arra késztetett, hogy rögvest visszahúzzam a kezem. Nem értettem, hisz az előbb láthatóan erre volt szüksége, most azonban épp ellentétes hatást értem el vele. Még csak arra sem foghattam, hogy még zavart az elméje, hisz láthatóan sokat nyugodott, mióta hazaértünk. - Ne haragudj. Nem kellett volna. Értettem az érintésre, aztán inkább felálltam, hogy elintézzem az ágyazást. Örültem, hogy nincs szüksége felvigyázásra, úgy terveztem, a szaván fogom, és lefekszem aludni. Az első éjszaka mindig kritikus az ilyen áldozatoknak, nem vártam, hogy nyugodtan aludjon, de annyit megtehettem, hogy legalább nem én állok az álom és közé. Párnazajon és lepedősusogásban hallottam csak a következő kérdését. Sejtettem, miért érdekli, és ez csípős mosolyt csalt az arcomra, amit ő bizonyosan nem látott, hiszen háttal álltam neki. - Nincs, se feleség, se barátnő. Bizonyára észrevetted, hogy elég kiszámíthatatlan és veszélyes életet élek. Az is lehet, hogy egy bevetésről sosem érek haza. Nem, jobb ez így mindenkinek.  Elvégeztem az utolsó simításokat, hogy befogadásra alkalmassá tegyem az ágyamat a fiú számára, aztán visszaballagtam hozzá. - Elkészült az ágyad. Tudom, hogy nem vagy álmos, de próbálj meg pihenni. Én még szeretnék lezuhanyozni, aztán én is lefekszem. Ha bármi történik az éjszaka folyamán, nyugodtan kelts fel. Meglazítottam a nyakkendőmet. Automatikusan a telefonomért nyúltam, hogy beállítsam a másnapi ébresztőt, aztán rájöttem, hogy nem vagyok szolgálatban. Furcsa érzés volt. Akkor aludhatok reggel nyolcig, vagy akár tovább is, anélkül, hogy bárki rám szólna? Újra tinédzsernek érzem magam!

2016.03.02. 16:01 Iwasaki Keitaro

Nem is úgy gondoltam, hogy külön élnénk, de erre már nem tettem megjegyzést. Láthatólag Miyada nagyon ragaszkodott az otthonához, amit nem tudtam megérteni. Én nem különösebben éreztem így sem a szülői ház kapcsán, sem a itteni hotelszobám iránt. Mindegy volt hol lakom, amíg nagy, tágas és fényűző. A bérleti díjjal sem kellett soha foglalkoznom, talán csak abban a két hónapban, amikor felköltöztem ide. "Láttam már szebbet is.." Jegyzem meg magamban a kilátásra célozva, de ki se nézek az ablakon, csak őt figyelem, ahogy a szőrgombolyagot cirógatja elgondolkodva azon, hol fogok aludni. Nem lep meg az ajánlata, igazából én magam nem gondolkodtam rajta, így egyből elfogadtam és rábólintottam. Jobban érzem magam attól, hogy megvan a saját külön helyem, de őt is szemmel tarthatom. Rossz érzés fog el, ha nem látom, de nem feltétlen azért, mert egyedül érzem magam és hiányzik, egyszerűen csak, ha tudom, hogy a közelemben van, de nem látom hol, az megrémiszt és .. kellemetlen emlékeket juttat eszembe. "Sosem hittem volna, hogy egy férfi közelében így fogok érezni.." De azok után, amit tettek velem, talán nem is meglepő, hogy nem tudok megbízni bennük. Bár Miyada semmi jelét nem adta annak, hogy érdeklődne irántam olyan értelemben, túlságosan bizalmatlan voltam ilyen értelemben, ezért az is valószínű, hogy ma semennyit sem fogok aludni. "Különben is, ha lecsukom a szemeim.... megint ott leszek.." Éppen hogy csak kezdtem emberien érezni magam a zuhanyzás után, nem akartam máris elveszíteni ezt a minimális konfortérzetet. Bármennyire is fáradt voltam, jobban éreztem magam ébren. Kicsit azért meglep, hogy önként vállalta el ezt az egészet, amikor láthatólag a terhére vagyok. Kiegyenesedek törökülésben ülve az asztalnál és előrehajolok egyik kezemmel rákönyökölve, azon támasztva meg államat és a Miyada ölében lévő macskát figyelem szavait hallgatva. "Egy hét..." Rengeteg időnek tűnt.. és az végképp nem tetszett, hogy 'csak' börtönbe kerülnek. Azt akartam, hogy meghaljanak. Tisztábban éreztem, mint eddig bármikor. "Normális kerékvágásba.." Ezen elgondolkoztam, hogy mi is lenne az számomra, de érintése ki is rázott belőle és megdermedve pillantottam rá. Ez a második alkalom, hogy ezt teszi. Elsőnek megnyugtató volt, mert szükségem volt rá, de most... Távolabb csúsztam az asztaltól és ezáltal tőle is és mereven figyeltem minden mozdulatát. - Én még nem vagyok álmos, de te aludj. Úgy fordultam a földön ülve, hogy lássam Miyada-t, de közben a szavain gondolkodtam. Ezen az egészen. Hogy önként vállalt. Tényleg csak azért tette volna, mert úgy érzi megbízok benne? Én pedig tényleg ennyire nyíltan a tudtára adtam volna ezt? Lehetséges persze, hiszen Ő volt az, aki lényegében kihozott onnan, megmentett. "De... mi van ha ő is.." - Neked.. nincs feleséged? Barátnőd? Kérdeztem hirtelen kicsit élesebben, mint akartam volna, de nem tudtam befolyásolni a hangleejtéseim még. "Heh, normális kerékvágás, amikor még a beszéd is nehezemre esik?" Hogy térhetnék vissza ezek után a színapdra, mikor írtóztam a gondolatától is?

2016.02.25. 18:50 Miyada Tatsuya

Jól van, akkor se mochi, se mosógép. Nekem mindegy volt. Én azért vettem egy édességet, és egybe kaptam be, ahogy azt illik. Elnyammogtam rajta. Annyira nem is szerettem, de anyáék, akiknek mochi boltjuk van valahol vidéken, rendszeresen küldenek egy dobozzal.  - Akkor holnap. - Feleltem, de az ezt követő mondatára csak sóhajtottam. - Semmi értelme nincs a három hónapnak, ha külön élünk egymástól. Nekem meg itt tökéletes. lehet, hogy nem túl tágas, de szerintem kényelmes. A klátás is szép, a bérleti díj is olcsó, és minden cuccom elfér. Igaz, kicsit furán néznek rám, ha túlóra után érek haza, de ezzel tudok együtt élni.  Míg beszéltem, Momót cirógattam. A következő kérdésre magam is hosszasan elmerengtem. Olyan megoldást kellett találnom, ami nem sérti a személyes terét, de ha felriad, ott vagyok a közelében. Az nyilvánvaló volt, hogy az ágyamat át kell neki engedni.  - Azt hiszem, tudom a megoldást. Megkapod az ágyamat, itt van emögött az ajtó mögött - Mutattam rá - Én pedig megyek ebbe a helyiségbe leterítek magamnak egy futont. Ha felülsz az ágyban, még látni is fogsz. Így jó lesz?  Momo hosszas kéjelgés után bekéreckedett az ölembe, ott cirógattam tovább. Kérdése meglepett. Tényleg, miért is? Nem lett volna kötelező. Rábízhattam volna a kollégákra, aztán majd csinálnak vele valamit, de nem tettem. behunytam a szemem. - Nem elvállaltalak, hanem önként jelentkeztem, hogy hazahozzalak. Úgy éreztem, bennem megbízol, ezt pedig nem akartam lerombolni. Gondoltam, az lesz a legjobb, ha hazahozlak magammal, és itt vigyázok rád.  Valóban lett volna választásom, és ha a fiút hazaküldik egy idő után a lakására, ott ugyanúgy baja eshet. Nem ugyanezek a fickók, de mások is tudhatják, hol lakik, ez pedig a fiú szempontjából hátrány. Mégis cska jobb, ha egy rendőr rezidenciáján lakik egy darabig.  - Nos, ezt nem tudom, én nem vagyok ügyész. Valószínűleg eléggé előre veszik az ügyüket, a világ kíváncsi Iwasaki Keitarou elrablóira. Egy hetet saccolnék, de nem vagyok benne egészen biztos. Szerintem a tévében is benne lesz, ha megnéznéd. Elmerengtem őt figyelve, és ismét megérintettem a szőke tincseket, lassú, türelmes mozdulatokkal megcirógattam őket. - Ne félj. Nincs többé tartanivalód tőlük. Jó hosszú időre a hűvösre kerülnek, te pedig visszatérhetsz a normális kerékvágásba. Hagytam, hogy egy kicsit eméssze az infókat, majd arrébb tettem a macskát, és felálltam mellőle. - Megágyazok neked. Hosszú nap volt, ideje aludni. Áttrappoltam a hálószobámba tiszta ágyneműt húzni.

[54-35] [34-15] [14-1]