Új bejegyzés Frissítés

2016.02.25. 14:52 Iwasaki Keitaro

A kínálásra tagadóan ráztam meg a fejem, de a ruháim újbóli szóbahozására csak elkomorultam és megkönnyebbültem, hogy végre annyiban hagyja, hogy ki akarná mosni. Utolsó mondatára ismét visszatért az élet az arcomba, és lelkesen bólintottam. Még mindig idegenül hangzott, hogy együtt fogunk élni, annál is inkább, mert valamiért úgy éreztem jelenleg ÉN vagyok az Ő munkája. Nem tudtam, hogy kezeljem ezt a helyzetet, ezért úgy döntöttem nem fogom sehogy. Elvégre nem várhatom el, hogy puszta kedvességből törődjön velem, amikor nem is ismer. Azt azért észrevettem, hogy egyre jobban felenged a közelemben. Már egyáltalán nem voltak mogorva megjegyzései, így megkockáztattam, hogy újból szóba hozom a nagyobb lakást, mint opciót. - Holnap is jó lesz. - válaszoltam előbb arra, hogy mikor menjünk el a ruháimért. - És megnézhetnénk pár nagyobb lakást is, igazán nem jelent gondot, hogy kibéreljek egyet. Jegyeztem meg teljes magabiztosággal, hogy most biztosan engedni fog. Bár a fürdés és az új tiszta ruhák hatalmas változást értek el, nem éreztem jól magam ebben a kis helyiségben. Még mindig túlságosan ... otthonosnak találtam. Tekintetem Momo-ra esett és ahogy elnézegettem a szuszogó szőrgombolyagot kezdtem megérteni miért is lett ez a neve. Miyada válaszára azonban csalódottan sóhajtottam törökülésbe ülve és lábszáramra támasztottam kezeim lehajtva fejem. Bár nem éreztem, hogy képes lennék aludni, ezt a témát sem akartam eröltetni, egyelőre. - És hol fogok aludni akkor? Kérdeztem halkan, kötekedően. Nem akartam se a közelében nyugovóra hajtani a fejem, se távol egyedül feküdni a sötétben. Féltem, hogy ha ledőlök és lehunyom a szemem, újra ott találom magam a koszos, dohos szobában fejem felett a folytonosan himbálózó lámpával.. Hasamra szorítottam tenyerem és vadul próbáltam elkergetni gondolataim valami teljesen más felé, mielőtt ismét felkavarodna a gyomrom és kiadnám magamból, amit végre sikerült letuszkolnom. - Miért vállaltad el, hogy felügyelsz rám? Kérdezek rá inkább erre és arcát figyelem. Biztosan lett volna más választása. Eleve az is kezdett furcsa lenni, hogy vigyáz rám, mintha csak továbbra is fenn állna annak a veszélye, hogy újra elrabolnak. Megdremedtem és vacogni kezdtem, mintha csak ismét a jéghideg zuhany alatt ácsorognék. - Azokat akik ... őket .. mikor derül ki, hogy elítélték-e őket és mennyi időre? Megszorítottam lábszáram és kicsit előre is dőltem felé annak reményében, hogy olyan választ fogok kapni, amilyenre vágyom, hogy azok az emberek meg fognak halni és nem kell többet tartanom tőlük.

2016.02.25. 12:37 Miyada Tatsuya

Furcsa volt a fiút a saját ruháimat a fiún látni. Valahogy közelebb éreztem magamhoz tőle. pedig csak ruha. Ha a fiú meg tudta állapítani, én nem, de az én illatomat viselték a ruhák, amiket viselt. Sokáig nem váltottunk egyetlen szót sem, míg mindketten ettünk. Talán furcsa lehetett neki, de én is éhes voltam. A tojást és a húst egyben kaptam be, a tésztát meg sem rágtam, hogy úgy kerüljön bele a gyomromba. A dicséreten elmosolyodtam, még az evésben is megálltam a válasz erejéig. - Igazán nem nagy dolog. Majd megtanítom, ha szeretnéd. De azért köszönöm. Kicsit lassabban végeztem, mint ő, de ez érthető is volt a részéről, és nem szóltam meg érte. Talán őt sem zavarta, hogy még ettem, mikor feleltem. - Egészségedre. Ha kérsz, egyél nyugodtan mochi-t. Kínáltam. A szavaira csak elmosolyodtam. Úgy éreztem, lebontottam egy réteget a falából, ha képes volt önfeledten beszélgetni velem. Pedig csak pár szó volt, mégis kimondta őket.  - Ezt bóknak fogom fel. Annak is fogtam, hisz a gyomra össze lehetett szűkülve az éhezéstől. A továbbiakra viszont meglepődtem. - Nem nagy dolog kimosni, igazán szívesen...  Vagy azért nem akarja a ruháit látni, ami vele történt? Pontosabban benne? Ebben az esetben megértem, és nem is folytatom a mondatot.  - Nem dolgozom. Most három hónapig. Szürcsöltem ki az utolsó kortyokat a tálból. Gondoltam, magától is összerakja, hogy most az a "munkám", hogy rá figyeljek. - Ha szeretnél, hazaviszlek, hogy felvehess egy-két cuccot, amire szükséged lehet. Ruhákat, meg amit akarsz. Mégis csak együtt fogunk élni 3 hónapig.

2016.02.25. 00:36 Iwasaki Keitaro

Hamar magamra kaptam a friss illatú tiszta ruhákat, de a sajátjaimra rá sem bírtam nézni. Berúgtam őket a sarokba, azzal becsuktam a fürdőszoba ajtót és letelepedtem Miyada-val szembe, aki azonnal evőpálcáiért nyúlt és jó étvágyat kívánt, majd enni kezdett. Én kicsit lassabban mozogtam, de követtem a példáját és megfogtam saját tállamat. - Jó étvágyat.. Motyogtam utólag halkan, de gyomrom ismét megkordult a hihetetlenül ínycsiklandó étel láttán. "Elképesztő, én még egy rántottát se tudok összeütni." Bár nem mintha valaha is meg akartam volna tanulni főzni, de most valamiért kicsit érdekelni kezdett a dolog. Belekortyoltam, de már egyből hevesen lapátoltam számba a tésztát is pálcikám segítségével. Egészen addig fel sem néztem a tállból, amíg legalább a fele el nem fogyott. Mélyet szusszanva töröltem meg a szám. - Hihetetlenül finom! Sokkal jobb, mint egy vendéglőben. Tekintetem elkalandozott az asztal közepén önmagát kínálgató mochi felé is, mire végignyaltam ajkaimon, de gyomrom már most jelezte, hogy arra már ma nem lesz kapacitása. Letekintettem ramen-emre és úgy döntöttem ezt eszem meg, így újra felemeltem a tállat és jóízűen elfogyasztottam a maradék ételt is. - Köszönöm a vacsorát. Szusszantam jóllakottan téve le az üres tálat és tenyerem hasamra simítottam másik kezemmel hátam mögött támaszkodva meg dőlve kicsit hátra. - Nem hittem volna, hogy mindet meg fogom tudni enni. - Mosolyodtam el, bár nem értem miért mondom el ezt neki. Talán csak.. jólesik beszélgetni. - Jah és a ruháim dobt ki. Holnap, majd hozunk tisztákat a lakásomról. Utólag meggondolva talán fogalmazhattam volna feltételes módban is, hisz én magamtól nem fogok elmenni érte és lehetséges, hogy Miyada-nak más dolga lesz. - Vagy dolgozol? Kérdeztem is rá egyből homlokráncolva gondolkodva ezen a dolgon. Biztos nem hagyna itt egyedül, ha már azt mondta 3 hónapig velem marad, de őszintén a fürdés előtti beszélgetésből, ami jobbára annyiból állt, hogy Miyada fecsegett, nem sokra emlékszem. Eléggé elképzelhetetlennek tartottam mindig is, hogy én bárkivel is együtt éljek. Nem vagyok az a típus, aki megosztja a háztartásbeli teendőket főleg, mert semmihez sem értek. Példának okáért egyszer próbáltam meg gyerekkoromban segíteni a mosogatásban és természetesen a legdrágább tányérok csúsztak ki a kezemből és törtek darabokra. Onnantól fogva el is ment a kedvem az egésztől. A mosógép számomra olyan, mint valami idegen találmány a főzés pedig kimerül annyiban, hogy felemelem a kagylót és tárcsázok.

2016.02.24. 23:20 Miyada Tatsuya

El-elkalandoztak a gondolataim főzés közben. Alaptalanul úgy éreztem, sok időt tölt a fürdőben, de megzavarni semmiképp nem akartam, hisz épp a védőburkát igyekszik befoltozni. De mi van, ha mégsem? Ha hyógyszerek után matat? Reélem, nem jut eszébe benézni a tükör mögötti szekrénybe. Ott tartom ugyanis az összes gyógyszert, amire szükségem lehet. Mindenesetre nem volt egy nyugodt órám, míg a fiú odavolt, így valósággal megkönnyebbültem, mikor végre kilépett a fürdőből. A két lábán állt, nem volt sápadt, és vizes volt. Akkor valószínűleg nem vett be se altatót, se mást, ugye? 20%, hogy igen, 80%, hogy nem. Mindenesetre rajta tartom a szemem. - Örülök, hogy tetszenek az illatok. Szerintem a leves is az. Az asztal mellett guggolva terítettem ekkor, így onnan pillantottam fel rá, mikor újra megszólított. - Ah, hogyne. Persze. A sajátjaidat dobd csak be a mosógépbe, holnap kimosom őket! A mondat második felét már egy másik szobából kiáltottam emelt hangon, ert idő közben felálltam, hogy tiszta alsónadrágot, és egy kényelmes, nagy pólót kerítsek neki. Visszalépkedtem a szerzett munícióval, és készségesen átnyújtottam neki. - Nyugodtan vedd fel a fürdőben. Míg a fiú elvonult öltözni, én kitálaltam a levest. Jó sok tésztát tettem neki, hogy egy kicsit rendbe hozza a súlyát, ami nyilvánvalóan ingadozott az elmúlt időkben, de ezen felül tettem bele egészséges dolgokat is. Pár szem krumplit, fehér- és sárgarépát, nori-t (algapapír), némi főtt húst, és tojást, a leves tetején pedig, a sok-sok apró olajszemen túl néhány póréhagyma karika is úszkált. Sós volt és meleg, reméltem, ez egy kicsit rendbe teszi az emésztését. Mire a fiú visszajött, már a helyemen ültem, és csak arra vártam,hogy helyet foglaljon mellettem, hogyvacsorázhassunk végre. Az asztalon volt még meleg zöld tea is, ha megszomjazott volna, és egy kis tányérra kipakoltam pár mochi-t is. Megvártam, míg leül mellém, csak aztán ragadtam pálcikát. - Jó étvégyat. Már igen csak éhes voltam, szóval nem vártam tovább, a tálat az ajkamhoz emelve beleszürcsöltem az étel levébe, majd a számba kotortam egy adag  tésztát, amit rágás nélkül, egyben nyeltem le. Ettem pár falatot, míg végül az éhség alábbhagyott annyira, hogy újra a fiúra tudtam figyelni. - Hogy ízlik? - érdeklődtem. Momo egyébként még mindig ugyanott szendergett tőlünk pár méterre.   Ramen [megnézem] Mochi [megnézem]

2016.02.24. 01:41 Iwasaki Keitaro

Egy kúrta biccentéssel már be is vetettem magam a fürdőszobába és hátam a csukott ajtónak döntöttem. A fejem zsongott a sok információtól, amit Miyada osztott meg velem, ugyanakkor teljesen értetlen álltam mindezek előtt. Ahogy ott ültünk és beszélgetett velem, ahogy nekilátott a vacsorának és dúdolt közben, ahogy a macska feküdt a lábaimnál ez mind ez mind olyan családias, olyan idilli hangulatot árasztott, ami úgy éreztem teljesen idegen, mégis körbecsavar, mint egy jó meleg takaró. Én pedig ennek ellenére kibontakoztam belőle heves kétségbeeséssel, mintha csak tíz körömmel kapaszkodnék a jelenlegi borzalmas közérzetemhez. Pedig nem így van, egyszerűen csak ... 3 hónap, nem igaz? Ha utána elválnak útjaim Miyada-tól ... nem kellene közel kerülnöm hozzá, nem kellene megismernem őt, nem kellene ennyire biztonságban éreznem magam mellette és a fenébe is nem kellene, hogy ennyire megnyugtasson a hangja! Idegesen haraptam alsó ajkamra, de mintha csak azonnal morcos hangját hallottam volna, amint rám szól; ne harapd, és én azonnal felkaptam fejem. Természetesen egymagam voltam a csepnyi kis fürdőszobában. Mély levegőt véve vettem szemügyre a kádat, ahová a falra ugyan fel volt erősítve egy zuhanyrózsa, most elgondolkoztam egy fürdőn, bár nem tudom mennyire lenne ez illendő. Lassan vetkőzni kezdtem, de nem mértem fel magam, csak közömbös mozdulatokkal lehúztam a gönceim és a földön hagyva őket léptem be a kádba. Egy ideig tekergettem a csapokat mire olyan hőmérsékletű vízsugarat lövelt, amilyet én szerettem volna. Felszisszentem, amikor beléptem alá és a forró cseppek keményen verték testemet. Mindig is ilyen hőfokú vízzel fördük, de most túlságosan is égette a sebeimet, marta bőrömet, de nem nyúltam a csapokért, csak lehajtott fejjel szorítottam össze szemeimet. Azt akartam, hogy minden mocsok egyszer s mindenkorra lekerüljön rólam, hogy újra tisztának érezzem a testem. Sietősen egy szivacs után nyúltam és a kezembe akadó legelső flakon fél tartalmát rányomva mosakodni kezdtem. Erősen dörzsöltem így is sajgó bőrömet, de csak összeszorítottam a szemeim az egész procedúra alatt. Rövidesen a karom is elfáradt, amivel mostam magam és a meleg víz is elfogyott, lassan kezdett jéghideget engedni a fejemre, de még mindig nem éreztem azt, amit reméltem, hogy fogok. Halkan szipogtam az egyre hidegebb vízsugár alatt, amíg könnyeim el nem apadtak és csak kisírt szemekkel figyeltem a lábaimnál kavargó vizet, amint lassan eltűnik a lefolyóban. Úgy éreztem valamennyi szörnyűség eltűnik lassan a tiszta vízzel együtt a kavargó kis örvényben és ez megnyugtatott. Fellélegeztem arcom a zuhanyrózsa felé fordítva és csak akkor zártam el a csapokat, amikor már a szám is lila volt. Vacogó fogakkal, de határozottan emberibben léptem ki a kádból és nyúltam egy összehajtogatott tiszta törülközőért. Kétségkévül nem volt olyan puha, mint amilyet én használtam volna, de jelenleg úgy éreztem ez a világ legkellemesebb tapintású anyaga. Éppen csak végiglegyintettem magamon, mert bátorságom még mindig nem volt ahhoz, hogy letekintsek a saját testemre, de most.. nem zavart annyira. "El fog jönni az ideje." Nyugtadgattam magam. Nem kell rohannom semmivel sem. Tincseimet szárazra töröltem, majd a derekamra kötöttem a törülközőt és átlépve mocskos ruháimon kiléptem a fürdőszobából. Úgy sejtem eltöltöttem odabent több, mint 40 percet. Miyada-t kerestem tekintetemmel, de mélyen belélegeztem a mennyei illatot, amire összeszűkült gyomrom is fájdalmasan kordult meg. - Fenséges illata van.. Sóhajtottam orrom után menve és mikor megpillantottam a férfit, aki éppen terített, zavartan hátraléptem. - Izé, kaphatnék esetleg valami ruhát? Kérdeztem feszülten és igyekeztem megtartani az öt lépés távolságot. Bal kezemmel erősen szorongattam a derekamra kötött törülköző csomóját, míg másikat átfonva mellkasom előtt fogtam meg bal vállam és kényelmetlen álltam egyik lábamról a másikra. Megrohantak ugyan emlékek, de egyáltalán nem olyanok, mint amikre .. számítottam. Miyada kezének simítása villant fel előttem, apró mosolya és morcos hangja. Ennek ellenére nyugtalan voltam és hálát adtam .. hát annak akinek ilyenkor szokás, amikor Miyada sietősen ruhát kerített nekem. Habár csak egy nadrág és póló, nekem mégis egy teljes vaspáncélt jelentettek.

2016.02.23. 23:31 Miyada Tatsuya

Észrevettem, hogy nem válaszol. Nem is baj, amíg szót fogad. Tényleg csak a javát akarom, remélem, ő is érzi, még ha képes az egész viláág érzett haragját is rám egyedül kivetíteni. Megértem, hogy őt még nem foglalkoztatta a jövője, de mégis csak jobb úgy mindenkinek, ha Kei visszatalál oda, ahová való - a színpadra. Biztos sok rajongójának összetörne a szíve, ha itt törne derékba a karrierje, és én elhatároztam, ha rajtam múlik, nem hagyom. Egy pillanatra elgondolkozta rajta, vajon hány hölgy lehet a rajongói közt, akik "szerelmesek" belé, de gyorsan megráztam a fejem, hogy elhessegessem a gondolatot. A leadott menüre csak biccentettem.  - Szóval ramen. Jobb lesz egy könnyed húslevesben megfőzni natúr tésztát. Nem volna jó, ha a fűszerek miatt nem tudná végül megenni. Úgy vettem észre, a hangom picit megnyugtatja, és bár nem nagyok egy fecsegős típus, mi több, kifejezetten nehezemre esik, de megpróbáltam mindenfélével szóval tartani. Meséltem neki arról, hogyan került hozzám Momo, hogyan ismertem meg Shin-t, miért lettem ügynök, mindenféléről, amiről nem kérdezett, de valószínűleg előbb-utóbb szóbakerült volna. Mégis csak 3 hónapot szándékozunk együtt tölteni. A fiú kérdése zökkentett ki a nagy mesélésből. pedig egészen belejöttem! - Hogy ez? Bolhacsípés, ne aggódj miatta. - feleltem neki, de azt hiszem, a biztonságos válasz nem nyerte el a tetszését - Shin szerint enyhe agyrázkódást kaptam, amikor fejbevágtak. Legrosszabb esetben szédülés, hányinger, láz jelentkezhet a fejfájáson túl. Erre már panaszkodtam a fiúnak, így tudhatja, hogy a sik tünet közül az egyik már megmutatta a hatását. Felálltam mellőle, hogy a konyhába lépkedjek, és végre elkészítsem a rament. Két adagban gondolkoztam, hisz magam is éhes voltam. - Ha ágyba kerülök, kipihenem. Nincs miért aggódnod. - mosolyogtam rá, immáron a konyhából.  Mivel a fiú kifogyott a kérdésekből, magam szórakoztattam. Egy okinawai sláger jutott az eszembe, azt dúdolgattam. Csak az zökkentett ki, ahogy a fiú lecsapta a könyvet. Erre még Momo is felriadt, de aztán békésen aludt tovább.  - Ahm, jól van. A bal kezemnél lévő ajtó lesz a fürdőszoba. Szólj, ha szükséged van... bármire. Először azt akartam mondani, hogy "segítségre", de nem voltam benne biztos, hogy jól értelmezné. Ha nem hív be, mert mindent tökéletesen kézben tart egyedül, akkor mire kijön, az egész lakást ínycsiklandó illatok töltik meg, én pedig épp terítek. A dal [meghallgatom]

2016.02.23. 20:13 Iwasaki Keitaro

Első mondatára nem reagáltam semmit, ámbár összerezzentem és inkább el is fordultam tőle. "Egy énekes ad az imázsára?" A bökkenő csak az, hogy jelenleg egyetlen porcikám se vágyakozik újra a színpadra, de még csak dalokat sem akarok felvenni. Sosem éreztem még ilyen távol magamtól egy olyan hétköznapi dolgot, ami eddig az életemet és sikeremet jelentette, mint az éneklés. Viszont, ahogy ezt szóbahozta, el is gondolkodtam mit kéne most tennem. Keressem fel én a kiadómat, menedzseremet? Nem akartam. - Rament. Nem tudtam elképzelni, hogy bármi más masszívabb ételt leerőszakoljak a torkomon. Ezek után csak csendben hallgattam Miyada-t, ahogy a kérdéseimre válaszolt. Még a pamacs nevét is megtudtam, Momo. Oldalt ültem az asztalnak, de rákönyököltem és megtámasztva fejem figyeltem a szőrgolyót és fejben már a holnapon gondolkoztam. Nagyon nem akarództam visszamenni a kórházba, de a kenőcsök valószínűleg segítenek és hamarabb eltüntetik a .. nyomokat. Egy újabb téma, amibe nem akartam belegondolni, így inkább a könyveket kezdtem el fellapozni, de a beálló csend eléggé nyomasztani kezdett. - És a te sérülésed? Kérdeztem meg hirtelen feltekintve, és amikor megláttam Őt a konyhában tevékenykedve, mintha még azt is hallottam volna, hogy dúdolgat. Erősen csaptam be a könyvet és idegesen túrtam tincseim közé. - Mégis vennék egy zuhanyt evés előtt. Álltam fel és felé léptem egyet várva, hogy megmutassa merre van a fürdőszoba. Most nem akartam a közelében lenni, inkább állok be a tus alá, hogy a hidegvíz észheztérítsen kicsit. Nem lehetek ennyire ingerült, csak mert neki jó kedve van és dúdolgat főzés közben. De a fene essen belé, olyan idilli ez az egész hangulat!

2016.02.23. 19:23 Miyada Tatsuya

Nagyot sóhajtottam, amint újra az ajkát kezdte el harapdálni. Mit kezdjek vele? A doki velem fog kiabálni, ha tovább harapja, de úgy tűnik, nem értem célt a törekvésemmel.  - Mondtam már. Ne harapd, különben sosem gyógyul be, és a heg örökre ott marad. Egy énekes ad az imázsára, nem igaz? - tartottam egy kis szünetet - Jól van, mit kérsz enni? Nem vagyok egy konyhatündér, de az egyszerűbb dolgokat el tudom készíteni. Mit kívánsz? Üres rizst? Párolt zöldséget? Omlettet?  Sok minden mást el tudtam készíteni, de érdekelt, milyen irányba kezdjek el gondolkodni. Míg a válaszára vártam, az én kedves maine coon fajtájú cicám megismerkedett az idegen lábbal, de úgy láttam, hamar össze is barátkoztak. Felvetem az ölembe, a dög meg majdnem akkora volt, mint a felsőtestem. Pár barátságos pofonnal köszöntette az arcom. - Momo-nak neveztem el, mint barack. Nőstény.  Momo nem tűrte tovább, hogy ölben tartsam, inkább az idegen körül ólálkodott. Távolságtartó volt, nem mászott az ölébe, inkább csak megmosdott mellette a tatamin, majd elhevert, és álmos pillantásokat küldözött a fiú felé. Leültem Kei-vel szemben a párnára, és míg beszélgettünk, kicsit összébb rendeztem a könyveket. Szégyelltem a kupit, még ha nem is volt akkora, no meg nem számítottam vendégre sem. - Igen, vele. Shin azért hívott, hogy holnap ugorjunk be hozzá, van pár kenőcse a számodra. Nem részleteztem a kenőcs haasználatát, reméltem, érti, mire gondolt az én Shin barátom. A fiút figyeltem. Úgy láttam, kissé sikerült megnyugodnia, talán már nem akar felelőtlenül hazarohanni se. Amint rendet raktam, és amint a fiú is kitalálta, mit enne, felkeltem az asztaltól, és a konyhába trappoltam. Magam mögött hagytam a helyiséget, de onnan, ahol Kei ül, tökéletesen látni profilból, ahogy a pult felett dolgozok. Még beszélgetni is tudtunk, igaz, amint bekapcsoltam a tűzhelyet, kicsit emelt hangon kellett folytatnunk a társalgást. Nem telt bele 20 percbe sem, a lakást máris relatíve ínycsiklandó illatok töltötték meg. El sem mozdultam a tűzhely mellől, addig készítettem a fiú vacsoráját, ameddig el nem készült. Egy perccel sem előbb, egy perccel sem tovább. Azon kaptam magam, hogy ddolgatok, Momo pedig összegömbölyödve elszenderedett Kei-től egy karnyújtásnyira.

2016.02.23. 01:52 Iwasaki Keitaro

Amikor még mellette álltam homlokom vállának döntve és a telefonbeszélgetést hallgattam, egyszer csak egy gyengéd simogatást éreztem, de mire megmozdulhattam volna, hogy akárcsak felpillantsak, a kéz eltűnt és már abban sem voltam biztos, hogy valóban hozzám ért-e, vagy csak képzeltem?! Nem foglalkoztam sokat azzal, hogy ismét rám szólt, csak akkor jutott eszembe, amikor újra ajkaimba haraptam volna a fürdés szó hallatán. Közérzetem percről percre javult, de leginkább az étel gondolata dobott rajta. - Enni, kérnék. Szólaltam meg tétován, hisz percekkel ezelőtt még azt mondta, fáradt. Nem akartam dolgoztatni, de úgy gondoltam valamennyire biztos ő is éhes lehet. Egyre inkább fúrta az oldalamat az iménti telefonbeszélgetés is, de feltörekvő kérdésemet egy vékony nyávogás folytotta el. Érdeklődve pislogtam le lábaimra, ahol egy nagytestű, de igen csak puhának kinéző szőrpamacs kacskaringózott hozzám-hozzám dörgölve magát. Nem érdekeltek különösebben soha a háziállatok, nem voltam olyan gyerek, aki mindenáron akart magának egyet és sosem irigyeltem azokat, akiknek van. Hidegen hagyott az állat és ember közötti kapcsolat, amit egyesek barátságnak hívnak. Sosem értettem ezt a dolgot. Nem hajoltam le a macskához, hogy megsimogassam, az mégsem állt tovább. - Hogy hívják? Szökött ki a kérdés mielőtt végiggondolhattam volna. Elléptem, vigyázva, hogy ne tegyek kárt benne és leültem a könyvektől és újságoktól roskadozó asztalka mellé egy párnára. Nem tudtam elszakítani tekintetem a nyávogó pamacstól, aki szorgosan követett és térdem mellett telepedett le. Tétován kinyúltam, de aztán inkább visszhúztam a kezem és hagytam had mosakodjon. - A Doktorral beszéltél az előbb? Miyada-t keresem tekintetemmel és remélem, hogy elmondja miről folyt a társalgás. Féltem, hogy talán valami baj van, azért hívta fel, de azt nem tudtam, hogy velem, vagy vele. Elvégre ő is megsérült én pedig folyton megfeledkezem erről. Mégsem éreztem bűnbánatot, csak az a gyengéd érintés járt a fejemben. Akár igazságtalan volt, akár nem, jobban éreztem magam tőle, hogy bocsánatot kért ő is. Azon kezdtem gondolkodni, hogy ha elmondom neki, miért nyomaszt az otthona, talán megérti, de nem most akartam előhozakodni vele. Főleg, mert... nem akartam, hogy megint ingerült legyen és esetleg megbánja, hogy kedves volt hozzám azzal a mozdulattal. Már önmagában az, hogy nem tekint rám úgy, mintha egy mocskos elhasznált rongy lennék - aminek érzem magam -, megnyugvással töltött el, ezért is akartam a közelében maradni, de az, hogy egyáltalán nem taszítom őt, végtelenül jólesett. Embernek érzem magam tőle, akinek nincs miért szégyenkeznie, vagy gyűlölnie a testét és önmagát.

2016.02.22. 21:00 Miyada Tatsuya

- Mondtam már, ne harapd. Szóltam rá szigorú grimaszt magamra erőltetve, mielőtt a szoba végébe ballagtam volna, hogy felvegyem a kagylót - Kei-vel a hátam mögött.  - Ah, te vagy az, Shin? Igen, minden. Miért? A telefonból torz vonalhangon egy dörmögő, de dallamos hang szűrődött ki, ahogy mondta a magáét. Szerencsére barátom igen beszédes volt, így míg beszélt, tökéletesen értettem, amit Kei suttogott, hozzám intézve szavait. Először meglepődtem tőle, aztán meg azon, hogy most először éreztem úgy, meg akarom érinteni. Eddig szándékosan kerültem az ilyesfajta kontaktot, az ő érdekében, de most nem tudtam visszafogni magam. Emeltem a kezem, amit egyébként még kesztyű fedett, mert még arra sem volt kapacitásom, hogy levegyem, és megcirógattam a fiú szőke tincset. A lehető legudvariasabban a lehető legrövidebbre zártam a telefonbeszélgetést, sok munkára hivatkozva, így szerencsére hamar megszabadultam a telefonhívástól. Sóhajtottam, még a bocsánatkérés előtt. - Nem haragszom. Te se haragudj, amiért rád morrantam. Igazságtalan voltam. A fiú után pillantottam, ahogy nyeldekelni kezdte a teát. Elmosolyodtam rajta. Jól van, úgy érzem, megleszünk. - Óvatosabban, nehogy félrenyelj! - Szóltam rá, de csak a féltés beszélt belőlem. - Kérsz valamit enni? Vennél egy fürdőt? Egy kis időre volt szükségem, míg fekhelyet kerítek a fiúnak. Ezen gondolkoztam, miközben üdvözlő nyávogással valami meleg és szőrös dörgölőzött Kei bal lábához, majd a bokái közt átvétálva kötbejárta a jobb lábát is. - Nofene, te is előbújtál? Macska [megnézem]

2016.02.22. 00:49 Iwasaki Keitaro

A mosolya meglepett, de az is lehet, hogy az utána következő szavai, nem tudom. Kicsit furcsa volt számomra a kettő ellentmondásossága, hisz arcán az a mosoly kedvességet tükrözött, jó kedvet, de a mondatok, miket utána vágott hozzám oly éles igazsággal hasítottak a levegőbe, hogy még én is összerezzentem tőle. Legfőképpen az ütött gyomron, ami az elején hangzott el, hogy nem kértem, hogy megmentsen, mégis megtette, sőt meg is sérült miattam. Ha lett volna bennem annyi erő, lehajtottam volna a fejem már ekkor megadóan, de nem voltam rá képes. Álltam a tekintetét és néma csendben hallgattam végig alsó ajkamra harapva. Fájtak a szavai, mert mind igazak voltak és én mégsem tudtam azt felelni rá teljes szívemből, hogy jó lesz itt nekem. Még mindig nyomasztott ez a lakás, de azt hiszem ezek után nem fogom ezt szóvátenni neki, majd... Nem tudom, elterelem a figyelmem erről is. "De hogyan?" Azt még nem tudtam. Egyelőre csak abban voltam biztos, hogy nem akarom elengedni Miyada ruháját, mert rettegtem tőle, hogy ezek után, amilyen dühös rám, itthagy engem és tényleg képes lenne hazaküldeni. Amíg telefonált közel léptem hozzá, hogy hátha meghallom, hogy kivel beszélget, de homlokomat vállának döntöttem, ahogy mellette álltam. - Nem akarlak elfelejteni. Suttogtam, mert úgy éreztem ha nem mondom ki másodperceken belül azt fogom hallani a szájából, ahogy jelenti a főnökének, hogy holnap hazaküld. Miyada volt az egyetlen, akit nem akartam elfelejteni ebből az egész pokolból. Számomra ő volt a hős, aki .. hogy is fogalmazott .. a vérét adta értem. Keserű mosolyra húzódott ajkam, azt hiszem most először mosolyodtam el bármilyen formában is. Csak álltam így csendben pólóját fogva lehajtott fejjel homlokom vállának döntve és iszonyúan fáradtnak éreztem magam. Belefáradtam már .. mindenbe. Mégis felnéztem, amikor meghallottam a telefonból egy ismerős hangot. "Az.. orvos?" A neve már nem jutott eszembe. Figyelmesen hallgattam, hogy miről beszélnek, bár gyors szóváltás volt az egész, mégis megnyugodtam, amikor Miyada letette a telefont. - Sajánlom. Szólaltam meg egyből, de nem igazán tudtam, mi mást mondhatnék. Ahhoz nem volt elég bátorságom, hogy kimondjam; nem akarom, hogy elküldjön. Nem akartam ennyire megnyílni senkinek sem ezért inkább körülnéztem, majd elléptem a kisasztal felé, ahova a bögrémet tettem le. Nem volt messze, így még Miyada-t sem kellett elengednem. Magamhoz vettem a teát és belekortyoltam. Meglepetésemre eléggé csípte kisebesedett számat, így aprón felszisszentem lecsukva egyik szemem, de aztán egy újabbat kortyoltam belőle, míg végül megéreztem szomjúságomat és olyan mohón kezdtem nyelni a folyadékot, hogy már szám szélén folyt le.

2016.02.21. 23:43 Miyada Tatsuya

- Hogy nem kérted őket... ?  Szusszanva elmosolyodtam. Hát persze, minek is töröm magam? A kollégáim figyelmeztettek, hogy mérsékeljem a törődésre való hajlamom, különben nem fogom tudni elvégezni a dolgom. Most mégis bántott, és fájt, hogy mindazt, amin túl vagyunk, a fiú ezzel a félmondattal köszöni meg. Hogy nem kérte.  - Azt sem kérted, hogy megmentselek. Ha nem tűnt volna fel, kihoztalak abból a porfészekből, perverz kurafik fogságából! Megsérültem az érted vívott csatában! A vérem adtam azért, hogy szabad lehess! Ha cserélhetnék veled, megtenném, hidd el! Én hozzászoktam a fájdalomhoz, hisz a munkám része. Befogadtalak az otthonomba, időt és energiát zánok a biztonságodra, a kényelmedre, és a legető legtöbbet próbálom nyújtani, hogy újra embert tudjak faragni belőled. De úgy érzem, semmibe veszed az elmúlt fél napot egyetlen félmondattal! Teljességgel irracionális vagy! Ezért mondom el megint, hogy próbálj egy kis nyugalmat erőltetni magadra, a hisztéria egyikünkön sem segít. Ha haza akarsz menni, holnap hazaviszlek, mi meg elfelejtjük ezt a kis közjátékot. Szólok a főnöknek, hogy otthon vagy, a további sorsodat pedig majd ő eldönti.  Nem jellemző rám, hogy ennyire kihozzanak a sodromból, főleg nem egy védenccel szemben, de nem tudtam megálljt parancsolni a számbol ömlő kanjiknak. Csak arra eszméltem fel, hogy teljes csend ereszkedik a lakásra. Magamhoz tértem elvakult dühömből, és szinte meglepetten meredtem a fiúra. Vajon megszeppent? Csak még jobban felidegesítettem? Elszomorítottam? Bocsánatot akartam kérni, de mikor szóra nyitottam a szám, megszólalt a telefonom. Morcosan szusszantam egyet, és a készülékért indultam, de a fiú visszatartott. Döbbenten piskogtam le rá. Mi a fene? most haragszik vagy nem? Nem toltam el magamtól, így vonatozva vonszoltam el magunk a telefonig. Felvettem, majd beleszóltam. - Moshi-moshi? Miyada desu.

2016.02.21. 14:08 Iwasaki Keitaro

Annak ellenére, hogy rám szólt, nem tudtam abbahagyni remegő ajkam harapdálását. A bögrét szorongattam, amit felém nyújtott és habozás nélkül vettem el. Lehajtott fejjel a teámat figyeltem, amíg szavait hallgattam, de ujjaim egyre inkább megszorultak a forró pohár körül. Úgy éreztem engem hibáztat mindenért, holott én semmit sem kértem tőle! Már biztos voltam benne, hogy csak rásózták a feladatot, ő nem akarta ezt az egészet. Nem is értem, miért kell akkor vele lennem? Együttműködni.. hát nem ezt tettem eddig is? Nem mintha ellenáltam volna bárhova is cipelt és le kellett volna fognia, vagy hadakoztam volna az ellen, hogy az ő lakására kell költöznöm. Egyetlen egy apró, önálló megnyílvánulásom volt, és azt is így elfojtja, leszól érte! Dühös voltam, hogy nem mehetek oda ahova akarok, és dühös voltam, mert úgy éreztem magam, mint egy ostoba kölyök, akit épp megszídnak. Azt mondják szabad vagyok, nem eshet bajom, mégis folyton tesznek rá utalást, hogy ha hazaköltözöm veszélyben leszek, vagy ha nem felügyel rám egy rendőr se, újra elrabolhatnak. Nyugtadgatnak, hogy minden rendben, de nem győzik belém táplálni, hogy véletlen se nyugodjak meg teljesen, mert bármikor újra megtörténhet valami hasonló! Erősen haraptam alsó ajkamra összeszorítva szemeim és lecsaptam a teli bögrét a kis asztalra egy könyvkupac tetejére. - Nem kértem! Egyiket sem! Emelem meg hangom és elhátrálok tőle amennyire a kis szoba engedi és remegve tekintek rá testem mellett szorítva ökölbe ujjaim. - Zsong a fejed? Fáradt vagy? Háh, hogy oda ne rohanjak, milyen szörnyű neked! - Nevetek fel hisztérikusan széttárva karjaim. - Akarsz velem cserélni?? Kiáltottam rá kétségbeeset dühvel. Mit meg nem adnék, ha csak olyan gondjaim lennének, mint Miyada-nak! És ez a szemét még van képe kiselőadást tartani arról, hogy neki milyen rossz és, hogy mennyi mindent megtesz a kedvemért, amiket valójában nem is akar. Ez mind csak munka számára, semmi több! Én pedig nem bírok ki egy napot sem ezen a helyen, ami folyamatosan a múltamra emlékeztet! A gyerekkoromra és az elmúlt napok borzalmaira! Meg kellene nyugtatnia, hogy hasonlít szüleim fogadóinak szobájára, ahol oly sok időt töltöttem, mégis inkább csak összeszorul tőle a szívem és oly mértékű bűnbánat nehezedik rám, amiért úgy bántam a szüleimmel ahogy, amit nem bírok elviselni. A hirtelen telefoncsörgés hangjára összerezzentem és feszülten tekintettem Miyada-ra. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy megpróbál lepasszolni engem, de a gondolatra, hogy akár azok a férfiak is vigyázhatnának rám, akikkel a vallomástétel során találkoztam kirázott a hideg, és kétségbesetten léptem Miyada mellé megragadva pólójának alját.

2016.02.20. 23:08 Miyada Tatsuya

Fáradt sóhajjal a konyhába lépkedtem, gondoltam, készítek valami meleg innivalót a fiúnak, ha már enni nem volt hajlandó. Előbb-utóbb muszáj lesz lenyomnom valamit a torkán, különben éhen pusztul. Nem gondoltam bele túl sokat abba, hogy járkál, gondoltam, ha már itt fog lakni három hónapig, természetes, hogy megismerkedne a hellyel. Meleg teán ügyködtem. Nem voltam épp konyhatündér, általában egy étteremben vacsorázom, de egy-két dolgot azért el tudtam készíteni. Tudtam jól, hogy egy popsztár lakásához képest az enyém igen apró, de hát egy személynek éppen tökéletes volt. Amennyit itthon vagyok, amúgy is... Aludni, max fürdeni. Arra gondoltam, hogy fogom rávenni, hogy aludjon. Most is jön-megy! Ha egész éjjel ezt fogja csinálni, egy szemhunyásnyit sem fogok tudni aludni.  - Ne harapd! Szóltam rá a semmiből. Sok gondom lesz a fiúval, és ha erre gondoltam, legszívesebben téli álomba merültem volna, amilyen fáradt és kimerült voltam magam is. Semmi köze a fiúhoz az érzésnek, egyszerűen csak úgy érzem, túl sok mindent vállaltam magamra. Lassan elkészültem a teával, így felkarolva a bögrét közelebb léptem hozzá, és neki kínáltam.  - Idd meg, jót tesz. Felmelegít és ellazít. - A kérdésére csak felvontam a szemöldököm. - A főnök három hónapot adott nekem, hogy vigyázzak rád, és megóvjalak a kéretlen vendégektől.  Láttam, hogy nem igazán nyerte el a tetszését a válasz, de beismerem, ez már engem is kezdett kicsit kihozni a sodromból.  - Teljesen érthető, hogy hazavágysz, de próbálj meg megnyugodni! Ebben a lakásban nem eshet bántódásod, itt sem a média, sem újabb támadók nem találhatnak rád. Kérlek, próbálj egy kis nyugalmat magadra erőltetni. Zsong a fejem, éhes vagyok, és semmi másra nem nem vágyok, csak lefeküdni aludni. Mégis ébren maradtam, mert teát készítettem neked, továbbá gondoskodnom kell neked valami vacsoráról, fekhelyről és váltásruháról. Megtisztelnél vele, ha megpróbálnál együttműködni. Én a magam részéről igazán mindent megtettem.

2016.02.20. 16:09 Iwasaki Keitaro

A nevemre felpislogok, pedig kezdtem magam elég kellemesen érezni, bár ülve sosem tudtam volna elaludni és a testhelyzet is elég kényelmetlen volt, mégis.. Összességében napok óta most éreztem magam a legjobban. Segítség nélkül szálltam ki az autóból és egy percre megállva pillantottam fel az előttem tornyosuló épületre és még tovább a sötétbe burkolózó csillagos égre, ahonnan tiszta, hófehér pelyhek hulltak alá arcomra, szemeimre. Mélyet lélegeztem és csak hallgattam a város hangjait, de éreztem, hogy kezem ismét Miyada felé nyúl. Kíváncsiság kerített hatalmába, hogy láthatom hol él, vajon milyen lakásban és egy másodpercre még az is eszembe jutott, hogy egyedül él-e, de amikor megszólalt, kicsit megnyugodtam. "Szóval csak egy macska?" Nem zavartak az állatok, bár sosem voltam oda értük, most viszont nem éreztem mást csak közömbösséget. Csendben követtem a férfit, de a liftben ismét kényelmetlen éreztem magam a szűk tér miatt. Akkor szólaltam csak meg, amikor végre kiléptünk a folyosóra és ő megállt egy ajtó előtt. - Nem. Szerencsére sosem kellett semmiféle allergiával küzdenem, de amikor beljebb léptem én is utána, egyből meg is torpantam és Miyada ruhája kicsúszott az ujjaim közül. Annak ellenére, hogy nem számítottam semmire, mégis megdöbbentem a látványra, ami fogadott. Kezdtem érezni az idő terhét, így azzal is tisztában voltam, hogy elég volt pusztán két perc a lakás felméréséhez. Az egész lakáshoz. Felrémlett előttem sajátom a hatalmas, fényárban úszó nappalival és egyből honvágyam lett. Tétován beljebb léptem egy kis asztal felé, ami roskadásig volt pakolva újságokkal, könyvekkel, de inkább a férfi útját figyeltem. Semmi háziállatra utaló jelet nem láttam, de ez érdekelt most a legkevésbé. Kezdtem ismét feszültnek érezni magam ebben a kis térben. Alsó ajkamra harapva álldogáltam egyik lábamról a másikra és még jobban magmara húztam a felsőt, amit még odakint terített rám Miyada. Az ablakhoz sétáltam, nem volt nagy út, csak pár lépés. Túltekintve saját tükörképemen inkább a hóesést figyeltem, de tekintetem valahogy folyamatosan saját testemre esett a tükröződő üvegen, így gyorsan elfordultam. - Meddig kell itt maradnom? Bár az autóban mintha említette volna, hogy engedélyt kapott rá, hogy szemmel tartson, amíg rendben nem jövök és utána hazamehetek, de arra nem emlékszem, hogy mondta volna meddig. "És vajon mit értett az alatt, hogy rendbe jönni?" A testi sebek valószínűleg gyorsan begyógyulnak majd, legalábbis ebben reménykedtem, ha már az emlékek örökké kísérteni fognak. Teljesen háttal fordultam az ablaknak, de a kis helyiség egyre jobban nyomasztott és ajkaimat harapdáltam, amíg meg nem hallottam válaszát. - 3 hónap?! Ismétlem el hátralépve egyet, de hátam az ablaknak ütközik és a sarokbaszorítottság érzésére ijedten kapom hátra tekintetem, majd gyorsan el is lépek onnan inkább a szoba közepére. - Nem akarok itt lenni, haza akarok menni. Bár megremegett a hangom, éreztem magamban annyi erőt, hogy határozott követeléssel ejtsem ki a szavakat. Talán, mert Miyada állt velem szemben, aki eddig még egyszer sem kiabált, vagy tett olyan mozdulatot, ami miatt tartanom kellene tőle. Kétség kívül hálás voltam, amiért nem hagyott magamra, de nem voltam biztos benne, hogy önszántából tette-e vagy csak a főnöke utasította így, valamint tényleg nem éreztem jól magam ezen a helyen. Túlságosan is emlékeztetett azokra a szobákra, melyeket a szülem álltal vezetett tradícionális fogadóban lehetett bérelni és ahonnan mindig is menekülni akartam.

2016.02.19. 23:09 Miyada Tatsuya

Már egész rutinosan ment mások beültetése az anyósülésre. Nem kötöttem be, nehogy megint feltörjenek benne ettől a rossz emlékek. Igencsak estére járt már az idő, mire végre el tudtunk indulni a TKR bázisáról. Idő közben a hó is gyászos csendben, kövér pelyhekben hullani kezdett. Úgy terveztem, nem mondom neki el, hogy nem az ő lakcímére viszem, de másodjára meggondolva már úgy érzem, ez csak kétséget szülne a szívében, és veszélybe sodornám azt az ingovány kértyavárat, amit órékig építgettem. - Nem a Seasons Hotel-be megyünk. Hanem az én lakásomra. Láttam az arcán, hogy ettől kissé nyugtalanná válik, de végül is teljesen érthető. Az ember egy ilyen trauma után nem vágyik másra, csak hogy otthon gyógyulhasson, nyugiban, én pedig most ettől fosztom meg őt. Mégis úgy hiszem, ez a helyes. Az ember sosem lehet elég elővigyázatos. Ha le is veszem róla a kezem, és nem tör senki többé rá, ettől még lehet, hogy egyedül nem volna képes boldogulni. Ráadásul úgy éreztem, erről hiába faggatnám, nem kapnék vegyítetlen választ. - Megbeszéltem a főnökkel, hogy szemmel tartalak, amíg rendbe nem jössz. Utána hazamehetsz a Seasons Hotel-be. Úgy láttuk, így vagy a legnagyobb biztonságban. Nem néztem rá, de tudtam, hogy engem figyel. Kellemes 50-nel hajtottam az úton, csak az ablaktörlő ütemes búgása hallatszott, ahogy az egyre inkább besűrűsödő hópelyhektől igyekeztem kilátni. Mire legközelebb oldalra pillantottam rá, úgy sejtettem, elaludt, ezért nem zargattam a hangommal, míg meg nem érkeztünk a célhoz. Bár ügynök vagyok, és jól keresek, egy lakóházi lakásnál többre sosem volt ingerem. No, persze annyira azért tartottam magam, hogy egy jobb környéken éljek. De szerintem egy szép és tágas lakás többet ér, mint egy öreg, lepukkant ház. Az autó aprót lökött mindkettőnkön, ahogy lefékeztem, és leállítottam a motort. halkan kikötöttem magam, ismét a fiúra pillantva. Úgy láttam nem alszik, de azért lágyan megszólítottam. - Keitarou-kun, megérkeztünk. Kiszálltam az autóból, és ha igényelte, neki is isegítettem. Kicsit csúszós lett az út a friss hótól, ezért őt is figyelmeztettem, hogy figyeljen, hová lép. A hátára terítettem a kabátom, én pedig ingben és öltönymellényben terelgettem magunkat a panelház bejárata felé. Szerencsére volt list, így nem kellett az amúgy is megviselt fiút még lépcsőzéssel is fárasztani. - Az ötödiken lakom. - fordultam hozzá két szó erejéig. - Sajnálom, hogy úgy alakult, nem tudtam kikérdezni a véleményed, de van egy macskám. Remélem, nem gond. Nem vagy allergiás, vagy ilyesmi? Eközben a lift is megérkezett a megfelelő emeletre, én pedig a 4-es ajtóhoz húztam magunkat. Előkerestem a kulcsaimat, és beengedtem magunkat a lakásba. Barátságos kupi fogadott bennünket, az asztalokon újságok és könyvek, a mosogatóban mosatlan, a kávéfőzőben állott kávé, a hűtőszekrényen cetlik, néhány ruha szanaszét hagyva karfákon, háttámlákon. - Érezd magad otthon.  Villanyt kapcsoltam, elindultam felnyomni a fűtést, elintéztem mindent, amit akkot szoktam, amikor hazaérek.  Lakás [megnézem]

2016.02.18. 23:31 Iwasaki Keitaro

A kopogást meg sem hallottam, csak a nevemre kaptam fel a fejem és egyből megismertem Miyada hangját. "Itt van? Miért?" Azt hittem az ő feladata ezzel véget ért és nem látom többet. Gyanakodva néztem rá, ahogy közeledett azon gondolkozva, hogy vajon még több kínzás vár rám, még többet akarnak, hogy mondjak? Felejtsék el! - Gyere, hazamegyünk. Értetlen pislogtam rá, de egyből összerezzentem érintésére is kissé elhúzódtam, de végig arcát figyeltem. Örültem, amikor levette rólam a kezét, de én mielőtt észrevehettem volna megragadtam a pólóját derekánál. Kérdésre nyitottam szám, de végül csendben maradtam. Felesleges megkérdeznem, nyílvánvaló volt, hogy az én házamra gondol. Ezek szerint még hazavisz és utána fog otthagyni. Addig gondolkodhatok tovább, hogy melyik barátomat hívjam fel, de már most éreztem, hogy végül semmire se fogok jutni és inkább egyedül fogok ülni a televízió előtt. Erre a képre újra a sírás kerülgetett. Csak bólintottam végül és követtem Miyada-t. Ezúttal nem néztem körül, lehajtott fejjel mentem vele újra az autóhoz. Amikor ismét az anyósülésen találtam magam, akkor tekintettem arcára. - A Seasons hotelben lakom. Krákogtam ismét rekedt hanggal, amire csak elhúztam a szám és hátradőltem az ülésen talán most először. Úgy éreztem végre magam mögött hagyhatok valamit és lassan ténylegesen elkezdhetek felejteni. Ez lenne a természetes, nem igaz? Az élet senki kedvéért sem áll meg, legyen akármilyen híres is az ember. Amikor Miyada hirtelen közölte, hogy az ő lakására megyünk teljesen ledöbbentem. - Miért? Nyögtem ki egyből az út helyett arcát figyelve. Összezavarodtam, nem igazán értettem, hogy lyukadtunk ki ide és azt sem tudom örülök-e ennek, vagy sem. Még ha csak a munkája miatt is vesz a védelmébe, rossz érzés volt, hogy felügyel rám, mintha újra veszélybe kerülhetnék. Ugyanakkor nem kellene egyedül lennem és ha csak kötelességből is, de Miyada megvédene. "Valóban képes lenne rá?" Végigmértem a férfit egy gyors tekintettel, de nem igazán tudtam felmérni, hogy mennyire lehet erős. Elfordultam tőle az ablak felé és újra hátradőltem. Kényelmesebb volt, mint elsőre hittem volna. Ahogy magyarázatát hallgattam hangjára lassan lecsukódtak a szemeim, de a várt sötét képek helyett csak Miyada-t láttam magam előtt.

2016.02.18. 22:56 Miyada Tatsuya

Utáltam várakozni! Mégis kénytelen voltam. Lézengésemet csak az szakította meg, ahogy megütötte a fülem a fiú sikolya, ráadásul az üvegen túl a sziluettjét is látni véltem. Később csak azt láttam, ahogy a három férfi kijön a teremből, de a fiút sehol nem láttam. Utánuk szóltam, arról érdeklődtem, véget ért-e a már a vallomás, de azr felelték, még nem. Hamarosan három nő vette át a kilincset, én pedig megint kint rekedtem. Nagyot sóhajtottam. Már nem hallottam a fiú kiáltozását, de ettől még nem voltam teljesen nyugodt. Teltek, múltak a negyedek, de még mindig semmi hírét nem hallottam Kei-nek. Egy fél óra is eltelt, mire a három ő is kijött, de a fiút megint sneki nem hozta magával. Mondtam! Rideg jégcsap egytől egyig! Hagytam egy szusszanásnyi időt, majd az ajtón halkan kopogtatva benyitottam. - Keitarou?  Körbenéztem a helyiségben. A szőke fiút kerestem a tekintetemmel, és közben azt is megpillantottam, hogy a neki hozatott étel és ital is mind érintetlen maradt. Megakadt a szemem a célponton, szóval közelebb ballagtam. Úgy hittem, azzal teszek jót, ha nem hozom fel, hogy a folyosón is hallani lehetett kétségbeesett, rémült kiáltását. Nem tudtam, mit mondhatnék. Nem voltam benne biztos, hogy ha elkezdem magyarázni, mit beszéltem a főnökkel, megértené, úgyhogy megérintettem a vállát, és csak annyit mondtam: - Gyere, hazamegyünk.  Nem vagyok túl jó szakács, de valamit kénytelen leszek összeütni a fiúnak. Fekhelyről is gondoskodnom kell. Vajon szereti a macskákat? Mindenesetre rám is kemény 3 hónap várt - még sosem éltem együtt senkivel. Pláne nem egy védencemmel.

2016.02.18. 22:15 Iwasaki Keitaro

- Ha mindenen túlleszünk, vallomáson, étkezésen, és én hazaszállítalak, mihez fogsz kezdeni? Ki vigyáz rád, amíg teljesen fel nem épülsz? Akkor nem válaszoltam erre semmit, azóta is ezen gondolkozok az autóban ülve. A gondolatra, hogy egyedül legyek elfog a félelem, de már azt is végiggondoltam, hogy még ha fel is keresnek a barátaim, nem szeretném megosztani velük, hogy mi történt. Viszont, ha nem mondom el nem érthetik a viselkedésem és csak furcsán néznének rám. Ezért is nyugtat meg annyira Miyada higgadt viselkedése. Már-már közömbös, de kérdéseiből és elkapott pillantásaiból úgy érzem, figyel rám. Vagy csak szeretném ezt hinni. Akárhogy is volt nagyon úgy festett, hogy végül még is csak magamra maradok. Már azelőtt sem szerettem egyedül lenni, de most egyenesen rettegtem tőle. "Hamarosan jobb lesz. Tarts ki még egy keveset." Mondta nekem még a kórházban és azóta ezt ismételgetem magamban, amikor az előttem álló útra gondolok. Nem csak az időt, de a távolságot sem tudom annyira felmérni, hogy tudjam, milyen messze is jöttünk, de végül megálltunk és csak akkor vettem észre mikor kiszálltam immár magamtól, hogy nem voltam bekötve. Örültem neki. Itt is érdeklődve nézelődtem, de nem engedtem el Miyada ruháját, amit azonnal megfogtam, amint kiszálltam. Úgy érzem, ha nem fogom őt eltűnhet, mint egy álom és én újra ott találom magam.. Amikor befordultunk egy folyosón kicsit erősebb lett a fény, ami bántotta a szemem és zavaróan sok ember mozgolódott körülöttem a helyiségben, ám hiába szorítottam volna meg Miyada ruháját, az kisiklott az ujjaim közül és a férfi egy szó nélkül hagyott ott engem egy iroda ajtó felé indulva. Még csak levegőt se vehettem már körbe vett három egyenruhás illető én pedig ökölbeszorítottam ujjaim ajkamba harapva. "Nem lesz baj, itt nem lehet, ezek rendőrök." Ismételgettem magamban, amíg lassan bólogattam a kérdéseikre, mi szerint igen, én vagyok Iwasaki Keitaro és nem, nincs semmi bajom és igen, éhes vagyok. Egy irányba mutattak én pedig kérdés nélkül indultam meg, de éreztem, hogy a testem ismét fájdalmasan feszült és szerettem volna magam a lehető legkisebbre összehúzni. A szoba, ahova bekísértek nem is hasonlított az általam elképzelt vallató szobákhoz. Szépen berendezett nappalinak mondanám, még egy növény is fotoszintetizált a sarokban a lámpafény alatt. Leültem egy székre a sok közül a hosszú asztalnál és csendben figyeltem, ahogy elém tolják a hideg szendvicseket és egy pohár meleg italt. Nem nyúltam egyikhez sem. Mind a három férfi leült velem szemben, így kicsit jobban éreztem magam, hogy volt közöttünk egy asztalnyi távolság, de alsó ajkam már ismét fájni kezdett, amikor beharaptam. Mozdulatlan, mereven ültem amíg elmagyarázták mi fog történni és, hogy pontosan mit is várnak tőlem és előpakoltak mindenfélét. Tollat, papírt, diktafont. Észrevettem, hogy nem nagyon néznek rám, inkább egymással vannak elfoglalva és a piperészkedéssel. Még miután végeztek is a kipakolással és a diktafon is forgott, akkor sem néztek fel a maguk elé készített papírból. - Iwasaki Keitaro, 19 éves, férfi.. Szólalt meg a velem szemben ülő mire kicsit összerezzentem, váratlan ért. Monoton hangon kezdte felolvasni az adatokat és az elrablásomról szóló tényeket, amik végén kérdőn rám tekintett. Nyeltem egyet, aztán még egyet. Izzadt tenyerem végighúztam combjaimon és próbáltam összeszedni a gondolataim. - Emlékszik a támadóira? Kérem, le tudná írni, hogy mi történt, amíg fogságban volt? Tette fel újra a kérdést én pedig szédülne kezdtem. Elmosódott előttem a fal, amit kitartóan bámultam és ismét rámtört a hányinger. - M-Miyada.. "Hol van Miyada? Miért is kell nekem újra átélnem azokat a szörnyűségeket?" Kérdeztem volna, de nem jött ki hang a torkomon, de a velem szemben ülő rendőr meg sem akarta várni. - Jelentést tesz a főnöknek. Most pedig kérem koncetráljon. A hangja nem volt ideges, igazából teljesen érzéketlennek hatott, mégsem nyugtatott meg. Egyre hangosabban kezdtem venni a levegőt, de ideges, kapkodó tekintettel figyeltem a velem szemben ülőket, akik közül a bal oldali előhúzott egy fényképet és a középen ülőnek adta, aki elém tolta az asztalon a következő kérdéssel: - Felismeri ezt az embert? Automatikusan lenéztem a képre, de amint megláttam a rajta szereplő férfi arcát, ajkaimra szorítottam a kezem és felpattanva hátráltam el. A sofőr volt a képen. Innentől nem igazán emlékszem másra, mint a saját rekedt kiabálásomra, hogy engedjenek el és a kezekre, amelyek lefogtak, hogy ne tudjak elszaladni. Amikor nálam erősebb kezek visszanyomtak a székre, már folytak a könnyeim. Hirtelen egy pohár hidegvíz ütközött frontálisan az arcommal, minek hatására ledermedtem és pislogtam párat, hogy a szempillámra ülő gyöngyöző cseppek tova gördülhessenek. Körbetekintettem, de már nem tartottak lenyomva kezek és férfiak helyett nők ültek le velem szembe, akik szintén egyenruhát viseltek. Értetlen ráncoltam a homlokom, de szó nélkül elfogadtam a felém nyújtott törülközőt és belefúrtam az arcomat mélyet lélegezve. "Nem szabad hagynom, hogy a félelem eluralkodjon rajtam pont most. Muszáj.. muszáj.." - Kérem, Uram, azonosítaná a képen látható férfit? Vállaim megrezdültek a nő hangjára, de nem emeltem fel a fejem, viszont így halk, szipogó hangomat is teljesen elnyelte az arcomhoz tapasztott törülköző anyaga. Újabb mély levegőt vettem és összeszorítva szemem préseltem ki magamból a szavakat egyiket a másik után az elejétől kezdve adva ki magamból, hogy mi történt. Az első három mondat után már szinte ömlöttek belőlem a szavak. Vállaimat a sírás rázta és minden mondatot újabb mély lélegzetvétel követett, de már fel se fogtam, hogy hangosan beszélek és kiknek. A szemeim előtt újra elpergett minden és én újra ott voltam egyedül abban a mocskos kis helyiségben egy székhez kötve.. - .. és a-akkor jött Miyada.. Nyüsszögtem még mindig a türölközőbe temetett arccal előre görnyedve, de könnyeim már elapadtak. Meglepődtem, hogy egyáltalán még voltak. A szemeim égtek, minden tagom fájt, ahogy újra görcsbe voltak feszítve és a nem csak a lelkem, de a testem is úgy érezte, hogy újra át kellett mennie mondazon a szörnyűségen, amik már rég mögöttem voltak. Mintha halkan hallottam volna, ahogy egy női hang megköszöni a segítségem és biztosít róla, hogy mostmár minden rendben lesz, aztán csak a csend. Az idegesítően folytogató csend, melyben csak a lámpák jellegzetes zúgása hallattszott. Azonnal felpattantam eldobva az eddig mentsvárként szorongatott anyagot és rémülten tekintettem körbe attól félve, hogy újra abban a szobában vagyok, de a fényárban úszó szoba láttán valamelyest csillapodott szívverésem. Ám, amint rájöttem, hogy egyedül vagyok, a falnak dőltem hanyagul és kezeim közé temettem az arcom azon gondolkozva mihez kezdjek most, kihez mehetnék? "Nem akarok egyedül lenni.."

2016.02.18. 21:21 Miyada Tatsuya

Sajnáltam szegény srácot. Úgy tűnik, minden gondolattal megküzd most. Ezt nem érdemli a világon senki, még egy öntelt popsztár sem. Nem segítettem neki, ha nem igényelte. Nem akartam megalázni azzal, hogy minden mozdulatot elvégzek helyette, csak az olyanokat, amiket egyedül nem tudott volna. Másfelől, ha szól, zokszó nélkül megteszem. Figyelmesen hallgattam, amit a szüleiről mesél. Különös eset, a legtöbben ilyenkor nem vágynak másra, mint az otthon melegére. Persze, emberekkel találkozni ilyenkor mindig feszült érzés, de a család az, ami mindig elfogad, akármilyen is vagy, vagy akármilyenné is váltál. Ezért furcsálltam annyira, hogy nem akarja értesíteni őket. - Nem biztos, hogy jó ötlet - jegyeztem meg - Ha mindenen túlleszünk, vallomáson, étkezésen, és én hazaszállítalak, mihez fogsz kezdeni? Ki vigyáz rád, amíg teljesen fel nem épülsz?  Ekkor kopogtattak, és belépett egy nővérke tiszta ruhával. Megköszöntem neki, aztán ismét a fiúhoz fordultam. Pontról pontra figyeltem, ahogy felölti és begombolja a kapott inget. Eggyel jobban fest, hogy levakoltam róla a koszt és a vért, és még tiszta ruhát is kapott. Vajon fájdalmai vannak ott, ahol nem illik? Biztosan. Kinek ne lenne... ? Csodálkoztam, hogy Shin nem javasolt arra is valamit. Ha meg is tenné, több időm nincs a kórházban. Vissza kell vinni a fiút a főhadiszállásra, ők majd eldöntik, mi lesz a sorsa. Előre morogtam, hisz ismertem a kollégáimat. Annyi hasonlóval találkoznak, hogy szinte immunisak lesznek a másik fájdalmára és kétségbeesésére. Csak a munka, a munka, a munka... Nem szívesen helyeztem ezt a fiút egy ilyen ember kezébe.  - Jól van, továbbállunk. Mehetünk? Pillantottam rá, és ha helyeslő választ kapok, akkor azt a kevés cuccunkat felkapja kisétálok a teremből. Szembe jött a folyosón Shin, de scak pár jelentéktelen mondatra álltam le vele csevegni. Olyasmiket mondott, hogy elteszi a fiú kartonját, meg vigyázzunk magunkra. A lift felé indultam, amikor a fülke előtt éreztem, hogy belemarkol az ingembe. Hátrapillantottam rá, aztán megérintettem a vállát. - Hamarosan jobb lesz. Tarts ki még egy keveset. A liftút hamar elment. Elköszöntem a recepción, aztán elbicegtünk a fiúval az autómig. Beültettem az anyósülésre, mint korábban, én is beültem a helyemre, aztán beindítottam a motort, és végre magunk mögött hagytuk a kórházat. Azon töprengtem, mit is mondhatnék a főnökömnek, amivel meggyőzhetném, hogy gondolja meg magát. Áthajtottunk a TKR bázisára, ahol a szintemre kísértem a fiút. Az egyik titkár rögtön szólt a megfelelő osztagnak, akik elvitték Kei-t, és meleg étellel, itallal kínálták, mielőtt felvették volna a vallomását. Rendes vallomástétel volt, Kei szavait diktafonra rögzítették, egy jegyző, és két ügynök volt jelen, mint tanú, egy harmadik meg kérdéseket tesz fel. Mindenki megértő és türelmes, de enyhe közönnyel kezelik a fiú ügyét. Addig én felkerestem a főnökömet, hogy megtárgyaljam vele az akciót, elejétől a végéig. Én nem kaptam enni. Bekopogtattam a főnök ajtaján, amaz épp barátságosan pöfékelt a pipáján. Utáltam a pipadohány illatát. Facsarta az orromat. - Á, Miyada! Csakhogy itt vagy! Már kezdtem aggódni! Köszöntött öblös, zengő baritonján. - Megjöttem. Feleltem a lehető legunottabb hangnememben. Behúztam magam mögött az ajtót, leültem vele szembe. A főnök whisky-vel kínált, de én nem fogadtam el. - Jó munkát végeztél. Tudtam, hogy bízhatok benned. Forgattam volna a szemem. Szerintem egy főnöknek tennie is kéne valamit, nem csak a kényelmes, forgó fotelben ücsörögnie egész nap, pipázva, és iszogatva. A mi életünk tele van veszéllyel és nehézséggel, ezt megértem, de mégsem. - Minden simán ment. Feleltem neki - Helyes, helyes. Látom, megsérültél. Menj haza. Mára felmentelek a szolgálat alól. Elsőre rábólintottam, atán csak később esett le, hogy valami nincs rendben. - Még nem mehetek, a fiút még vallatják. - A védenced megfelelő kezekben lesz, efelől nem kell aggódnod. Menj szépen haza, és nyalogasd a sebeidet. Megrándult egy izom az ajkamban. - Főnök, engedje meg, hogy saját felelősségemre magammal vigyem a védencet. Úgy tűnik, bennem megbízik. Ha kiveszik a kezem alól, lehetséges, hogy amit felépítettem, mióta kihoztam abból a mocskos lepujból, összeomlik. Kérem. Tanakodott, a fejét ingatta, és közben pöfékelt. - Egy egyedi védenc nagy felelősség. Ráadásul ő nem akármilyen védenc, ő egy pop idol. - Már ha újra képes lesz összeszedni magát... - Szúrtam közbe halkan. - Egyébként is. Te jó munkaerő vagy, nem vonhatlak ki azért az élesebb helyzetekből, mert vigyáznod kell egy kölyökre. Összevontam a szemöldököm. Nem igazán szerettem ezt az embert. Mivel tudnám meggyőzni? - Akkor csak ideiglenesen. - Vetettem fel - A szülei idősek, és messze élnek innen, felesége nincs, teljesen egyedül él egy veszélyes városban. Úgy láttam, megint gondolkodóba esett. Csak az öreg falióra rozsdás kattogását hallottam, míg meg nem törte végül a csendet. - Rendben van. ideiglenesen. Három hónapot kaptok. Addig a fizetésedet úgy kezelem, mintha GYES-en lennél. Ha lejár a 3 hónap, várom újra nálunk. Oh. És ha különleges üggyel keresi fel valamelyik kollégája... Elvárom, hogy elvállalja. Végeztünk, Miyada. Nagyot nyeltem. Kemény az öreg. De nyertem magunknak 3 hónapot. Az bizonyára elég, hogy egy kicsit összeszedje magát a srác. Megköszöntem a főnöknek a kihallgatást, aztán elindultam a vallatószobákhoz. Az üvegen túl álltam meg, és várakoztam, hogy útjára engedjék a szőke pop idolt.

[54-35] [34-15] [14-1]