Új bejegyzés Frissítés

2016.02.18. 14:01 Iwasaki Keitaro

Mondata első felére hallhatóan kordult meg a gyomrom és kissé zavartan álltam egyik lábamról a másikra. Ám még csak ki sem élvezhettem az étel gondolatát, egyből felhozta azt, amitől mindennél jobban rettegtem és amiről tudtam, elkerülhetetlen, hogy minnél előbb túlessek rajta. Nagyon nyeltem és éreztem, ahogy a kezem ismét elkezdenek remegni. Szívem szerint addig halasztgattam volna a vallomástételt, ameddig csak lehet, de józan eszem most nagyobb volt, ami azt súgta, essek túl rajta, amíg még az idő el nem homályosítja emlékeim az elkövetőket illetőleg. Azt, amit tettek, valószínűleg sosem leszek képes elfelejteni, de az arcuk, a magasságuk és egyéb ilyen részletes leírások könnyebben elvesznek, főleg ha az ember szándékosan akarja őket eltemetni. Újabb kérdésére néztem fel rá kissé ködös tekintettel. Nem igazán figyeltem, elvesztem a gondolataimban, de örülök, hogy megszólít és nem hagyja ezt nekem.  - Nincs. A szüleim.. idősek, vidéken élnek. Se feleség, se testvérek és azt hiszem azóta nem tartom a kapcsolatot a szüleimmel, hogy elköltöztem. Sosem szerettem azt az életet, amit ők éltek ott a fogadót üzemeltetve. Azt pedig pláne nem tudtam elviselni, hogy nekem is ilyen unalmas életet szántak, így, amint befejeztem az iskolát, elköltöztem. Hirtelen mindennél jobban hiányozni kezdtek és lehajtva fejem takartam el kezemmel fél arcomat. "Olyan végtelenül nagyképű voltam." Becsméreltem őket és a kemény munkájukat, és mégis mire mentem vele? Félek a szemük elé kerülni, mégha tudom is, hogy visszafogadnának, nem akarom, hogy így lássanak, hogy megtudják, mi történt. - De nem szükséges értesíteni őket. Még mindig halk volt a hangom, amit még a kopogás is túlharsogott. Nem néztem fel, de bárki is lépett be, nem szólt egy szót sem, csak letett egy tiszta inget az előttem lévő asztalra. Nem gondolkodtam sokat, felvettem és halványan remegő ujjakkal próbáltam a gombokat a megfelelő helyre pöccinteni. Valamiért megnyugtatott a mozdulatsor. Talán, mert ettől újra szabadnak és önállónak éreztem magam. Pedig a valóság az volt, hogy még mindig lopva Miyada felé tekintgettem. Egy percet se lettem volna képes egyedül tölteni. Az ő jelenléte megnyugtatott, biztonságban éreztem magam és bontogathattam ki újra önállóságom szárnyait. Az időérzékem még mindig nem volt a régi, nem igazán tudtam felmérni, hogy egy percig tartott-e, vagy esetleg több, mire végeztem az inggel és leengedtem karjaim, kérdőn nézve rá. Nem tudom szeretne-e még váltani pár szót az orvossal, vagy sem, én mindenesetre szerettem volna indulni, hogy lezárhassam végre ezt a szörnyűséget. "És ha túl leszek a vallomástételen?" Hasított belém a gondolat, de automatikusan követtem a férfit, ha megindult ki a teremből. Igaz, hogy percekkel ezelőtt arra gondoltam, nincs szükségem Miyada-ra, hisz rengeteg barátom van, most viszont elbizonytalanodtam. Miyada tudja, mi történt velem mégsem látszik rajta, hogy sajnálna, ellenben abban biztos voltam, hogy ha másoknak elmondanám, nem kapnék mást csak szörnyülködő, hihetelnkedő tekinteteket és életem végéig úgy bámulnának rám, mint egy szerencsétlenre. Ezt nem tudtam volna elviselni, hiszen mindennél jobban felejteni akartam, de hogy tehetném meg, ha a körülöttem lévők folyton csak azt látják, ha rám néznek, hogy.. megerőszakoltak? Felkavarodott a gyomrom. Miyada után kaptam, hogy megragadjam a ruháját derekánál, másik kezem hasamra szorítottam. "Talán mégsem olyan jó ötlet enni." Pedig határozottan éreztem az éhséget, de nem biztos, hogy a gyomrom fel van rá készülve, hogy bármit is lecsúsztassak a torkomon. Miyada hangján kívül nem nagyon figyeltem másra amíg kiértünk az autóhoz. Kinyitotta az anyósülés felőli ajtót, én pedig kérdezés nélkül szálltam be. Nem izgultam, nem féltem, nem éreztem semmit a fásultságon kívül. Elfáradtam és nem akartam mást, mint hogy ez az egész véget érjen.

2016.02.17. 21:28 Miyada Tatsuya

Halkan megköszöntem Shinnek, amiért magunkra hagyott bennünket. Megvárom, míg teljes csend telepszik a helyiségre, aztán gyengéden, alig érintve, szinte csak terelgetve a mosdókagylóhoz kísértem. Jobban örültem volna egy zuhanyfülkének, vagy dézsának, főleg, hogy így csak a felsőtestét tudom megmosdatni. Másfelől viszont a dézsához és a zuhanyfülkéhez is az kellett, hogy magától mosakodjon meg, azt pedig láttam, hogy az nem fog menni neki. Megengedtem az öreg rézcsapból a izet, megvártam, hogy kellően felmelegedjen, addig egy kis fiolába szappan és fertőtlenítőszer egyvelegét töltöttem, végül egy szivacsot benedvesítettem, és a fiola tartalmából öltve rá felhabosítottam a kétszeres hatékonyság érdekében. A horzsolásaira és foltjaira vigyázva átmosdattam először az egyik, majd a másik karját, követték a vállai, a nyaka és a mellkasa tájéka, a hasa és a dereka. Itt áttértem a csípőjére, végül az egész háta. Az arca sem maradhatott ki a sorból, bár itt különösen óvatos maradtam. Elszörnyülködtem rajta, hogy minél tovább mosdatom a legkülönbözőbb pontokon, annál több sérülést fedezek fel. Pedig tulajdonképpen milyen törékeny alkata van. Olyan, amit a magam fajta, aki tudja, hová nyúljon, két mozdulattal kettétör. Valósággal meglepetésként ért, ahogy megszólított. Nem igazán hallottam az elmúlt órákban beszélni. Vagyis, hallottam, de minimális mennyiségű mondatot intézett hozzám. Valahogy mégis körbetáncolta a melegség a szívem, ez pedig szelíd mosolyra fakasztott. - Igazán nincs mit. Hozzá akartam tenni, hogy ez a dolgom, hisz tényleg így volt, de úgy éreztem, ezt nem akarja hallani. Kimostam a szivacsot, ezúttal tisztán vizzel letöröltem róla a sok-sok habot. Elképesztett, hogy bármennyire is végeztem alapos munkát, egy fikarcnyival sem lett tisztább. A lila foltok, horzsolások, harapásnyomok ugyanazt a látványt kölcsönözték, mintha piszkos maradt volna. Kiöntöttem a maradék folyadékot, elzártam a vizet, a szivacsot letettem, aztán valami törülközőfélét kerestem, hogy megtörölgessem. Még mindig nem hasonlított egy popsztárra, bármennyire ispróbálkoztam keményen. Egy kivert kölyökkutyát juttatott eszembe. - Ezután? Átmegyünk a Tokiói Különleges Rendőralakulat (továbbiakban TKR, mer' meguntam) főhadiszállására, ahol ételt és tiszta ruhákat kapsz, majd meghallgatják a vallomásod. Ha szükség van rá, szakorvost is biztosítunk. Készülj rá alaposan, arc- és személyleírásokat kell adnod, olykor közel pontos értékekkel, például ha magasságról van szó. Adgig én megérdeklődöm, mindezek után mi legyen veled. Itt még nem sejtettem, ezek után mi vár rám. - Van családod? Feleséged, szüleid, testvéred? Bárki, akit értesíthetünk?

2016.02.17. 01:36 Iwasaki Keitaro

Pár nappal ezelőttig még ki nem állhattam, ha valaki Keitaro-nak hív. Az olyan középszerű, ezért is rövidítettem le egyszerűen Kei-re, ami kellően menő művésznévnek hatott. Most azonban egyáltalán nem akartam ezt a becézést hallani, így ráhagytam Miyada-ra és még a tegezésnek is örültem. Valahogy kevésbé tűnt távolinak, ridegnek tőle. Olyannak hatott, mint akiben tényleg megbízhatok és mint akit tényleg érdeklek. Annyira még nem tudtam tisztán gondolkodni, hogy felfogjam; valószínűleg az első adandó alkalommal lepasszol majd, amint végzett a munkájával. Egyelőre csak azzal foglalkoztam, hogy valahogy rátaláljak önmagamra a sok mocsok és szenny alatt, és amilyen hamar lehet, elfelejtsem ezt az egészet, mint egy rossz rémálmot. "Sikerülni fog ez vajon valaha is?" Kicsit összerezzenek, amikor Miyada rámszól, hogy ne harapdáljam a szám, de kivételesen nem ijedtem meg, egyből felismertem a hangját. "Ha csak munka lennék számára, mit érdekli?" Kósza gondolat, hagytam is tova szállni. Akad rengeteg barátom, akikre számíthatok, igaz, egyiküknek sem akartam elmesélni, hogy mi történt velem, de reméltem, hogy minnél előbb felkeresnek majd, amint értesülnek megmenekülésemről. - Én vagyok "Tatsu-chan." Meglepődve engedtem kicsit lejjebb a karjaim és hol Miyadara, hol az orvosra tekintettem. Régóta ismerhetik egymást, ha ilyen becenevet használ annak ellenére, hogy Miyada nem szereti. Nem tudom illik-e hozzá vagy sem, engem mindenesetre megnyugtatott, ha kimondtam magamban. "Tatsu-chan. Aranyos, ahhoz képest, milyen mogorva." Mégis amikor elém lépett és feltette a kérdéseit, újra görcs állt a gyomromba. "Hogy megbízok-e benne? Nem." Senkiben, és azt se tudom valaha fogok-e. De, ha azt kérdezi a jelenlévők közül kit engednék közel magamhoz, akkor azt mondanám, őt. Bár a legkevésbé se akartam, hogy ilyen állapotban lásson, már késő volt, így hát lenyeltem szégyenem és aprón bólintottam. - Ha kellenék, odakint leszek. Szólt az orvos és becsukta maga mögött az ajtót. "Tényleg.. rendes embernek tűnik." Megnyugtató volt a hangja, türelmes, nem olyan morgós, mint Miyada-é, mégsem bírtam elviselni a gondolatot, hogy hozzámérjen. Még most is kavarog a gyomrom, de összeszorítom a szemem, amikor Miyada hozzám ér a bevizezett kéztörlővel. Felszisszenek az érzékeny bőrömet ért hidegre, kicsit el is húzódom az anyagtól, de aztán hagyom, had csinálja, hogy minnél előbb túlessünk rajta. Amint testem megszokja a víz hőmérsékletét egyből kellemesebbnek találom és, mintha vállaim is lassan ellazulnának, pedig észre se vettem, hogy még mindig ilyen feszült volt a testtartásom. Nem csukom le többet a szemeim, inkább a rendelőben nézelődök, és engedelmesen emelgetem a karom, ha Miyada arra kér. Próbálom elterelni a gondolataim arról, hogy most tulajdonképpen egy idegen férfi mosdat meg, de még mindig úgy gondolom jobb így, mintha le kellene néznem magamra és örökre az elmémbe égnének a testemet borító nyomok, harapások .. szívásfoltok.. - Köszönöm. Bököm ki hirtelen, amikor gondolatban eljutok az átélt szörnyűségektől odáig, hogy Miyada betoppan. "Megmentett és még meg sem köszöntem." Habár nem hiszem, hogy egyetlen szóval ki lehetne fejezni azt, amit érzek, ez is több, mint a semmi. - Ez után.. mi lesz? A torkom kezd helyrejönni, így már nem olyan megeröltető a beszéd és kíváncsi is vagyok. Minnél több idő telik el annál inkább felfogom, hogy kikerültem onnan, vissza a civilizációba, vissza egy életbe, amit azelőtt éltem és amit most folytatnom kellene. Viszont addig nem tudok semmi másra gondolni, amíg a vallomás tétel hátra van. Akkor újra fel kell idéznem mindent, mi több, kimondanom, csak utána lehet esélyem arra, hogy megpróbáljam végleg elfelejteni. Jelenleg viszont egy árva porcikám se kívánta ezt a procedúrát. Fáradt voltam, nyúzott, kimerült és.. éhes.

2016.02.16. 23:53 Miyada Tatsuya

Az első kérdésére elgondolkodtam. Ez hozzátartozik a munkaköri leírásomhoz. Nem bratyizunk a védencünkkel. Viszont most egész más volt a célom. Le akartam nyugtatni, mire az orvoshoz érünk. Szándékosan tegezésre váltottam. - Ha az megnyugtat, akkor majd tegezlek. Mit szeretnél, hogy szólítsalak? A Keitarou megfelel? Megpróbáltam a továbbiakban ehhez tartani magam. Azt hittem, már minden rendben van, amikor a szavaimra hirtelen összegörnyedt a folyosón. Reflexszerűen utána kaptam. - Oi, Keitarou! Jól vagy? Segítettem neki felkelni, ha más igénye volt, akkor hagytam, hogy egyedül álljon fel. Embertelen. Ezt az amúgy valószínűleg laza srácot minden felnőttes vonásától megfosztották, így most nem több egy paranoiás gyereknél, akire lépten-nyomon vigyáznom kell. Nem tartottam magam empatikus alaknak, ami felvet némi akadályt kettőnk helyzetében. Oda-odapillantottam rá, míg lifteztünk, így csíptem el, hogy megint az ajkait rágja. - Mondtam már, ne rágd. Dr. Funai velem fog kiabálni.  Nem távolodok el túl messzire, úgy látom, az nyugtató hatással van rá. Betessékelem a rendelőbe, ahol engem rögtön lefoglal egy nővérke, az öreg pedig átveszi a popsztárunkat. Elkaptam réült pillantását, szóval odapillantottam, míg a nővérke lekezelt. - Nem lesz baj. Csak egy pillantást vet rád, igaz, Shin? Az orvos helyesel a szavaimra, szóval kei is nekilát levetni az ingjét. Csak nagyon diszkréten próbálom felmérni, milyen állapotban lehet, de ahogy sejtésem beigazolódik, arcszínem kék és zöld árnyalatában kezd el játszani, agyam elfurja a méreg. Szörnyetegek! Még most is milyen instabil... Mindjárt sír... Jó, persze, nem gondoltam, hogy egy fél óra autókázás lenyugtatja, de azért reméltem, ha újra emberhez szólhat, és emberszámba veszik, valami változik. Bármi. Talán ezért is nem pszichológusnak mentem. - Ne harapd. Morgok rá hátulról, azonban rosszkedvem rögtön elillan, ahogy Shin megszólít. Elléptem a szekrény mellől, ahol a nővérke hagyott.  - Tudod, hogy nem szeretem. Pirítottam rá az orvosra, majd közelebb lépkedtem a szőke fiúhoz. - Én vagyok "Tatsu-chan."  Még a nyál is megkeseredett a számban, ahogy kiejtettem az utált becenevet. - Mit gondolsz? Megmosdassalak? Meglátod, az majd felfrissít egy kicsit. Nem akartam a mocsok szót használni, pedig találó lett volna. Szegény, nem ő tehet róla, de mióta elrabolták, nem látott szappant, vizet, és a legkülönfélébb, mocskos módszereknek vetették alá. - Megbízol bennem? Megmosdathatlak?

2016.02.16. 23:14 Iwasaki Keitaro

- Muszáj ennyire.. hivatalosan beszélnie? Pislogok fel rá mogorván, de javarészt a lábam elé figyelek és a környezetet mérem fel, az épületet, ahova bevezet. Nehéz megértenem a mondatokat, amelyeket olyan tekervényesen fogalmaz meg. Az előzőből is csak annyi ragadt meg bennem, hogy foggalma sincs arról, milyen büntetést fognak kiszabni az .. elrablóimra. "Vagy valami ilyesmit tanultam az egyetemen, azt mondja." Dohogok magamban. Ha nem lenne rajta mellény és nem használná folyton a különleges meg a rendőrség szót egy mondatban, erősen kételkednék benne, hogy egy profival van dolgom. - ... Ha még egyszer bajba kerül, ide jöhet segítséget kérni. Megtorpanok és erősebben szorítom meg a ruhadarabot ujjaimmal. Remegésem fokozódik, így még nehezebb talpon maradni, de csak ide-oda kapkodom a fejem. "Ha még egyszer.. szóval újra megtörténhet??" Nem, előbb választanám a halált, mint hogy azt újra át kelljen élnem, ahogy más férfiak matatnak a testemen és ... Összegörnyedek hasam fogva, másik kezem számra tapasztom, hogy véletlen se jöjjön ki felkavarodott gyomrom tartalma a folyosó közepén. Amikor hangokat hallok összerezzenek és vakon kapok újra Miyada után, rémülten pásztázva körben a helyiségben, de csak a recepcióst látom. Kissé megnyugszom, bár nem igazán tudom már, hogy milyen az, amikor az ember megnyugszik. Nálam most azt jelenti, hogy enyhül a remegésem és újra képes vagyok Miyada szavaira figyelni. "Szóval ez egy orvosi rendelő." Talán az ő sérülése miatt jöttünk ide, mert más okot nem tudok. - Dr. Funai traumatológus és sebész. Ezen kívül régi barátom, engem is mindig ő kezel, és még élek. Remek szakember a fickó, majd meglátja. Nem igazán értem, mit kell meglátnom, mikor őt fogja megvizsgálni, nem engem, de csendben követem őt a lifthez, amíg belépve rá nem jövök, hogy ez a szűk hely arra a bizonyos sötét, mocskos szobára emlékeztet, ahol .. fogvatartottak. Újra ajkaim kezdem el harapdálni idegességemben, de most nem veszem le tekintetem Miyada hátáról. "Nem lehet baj. Egy rendőr van velem." Mantrázom magamban tarkóját figyelve egészen addig, amíg egy ajtón nem kopog és az ki nem nyílik előttünk. Tétován lépek be, de mivel még mindig Miyada ruháját szorongatom, így gyorsabbra veszem lépteim, amikor nagyon eltávolodna tőlem. - Üdvözlöm, a nevem Funai Shin. Én fogom megvizsgálni azok alapján, amiket Tatsu-chan elmondott nekem. Értetlen pislogok hol az orvosra, hol Miyada-ra. "Ki az a Tatsu-chan?" A ruhadarab hirtelen kicsúszik ujjaim közül, amikor a férfi eltávolodik és egy nővérke elé lép. Kicsit megfeszül a testem, és érzem, hogy hevesebben veszem a levegőt, de a fehér köpenyek és orvosi felszerelések megnyugtatnak. Ami furcsa, mert ezelőtt a frász jött rám tőlük, most viszont azt sugallják, itt biztonságban vagyok. Nem mutatkozok be, csak állok mint egy fadarab, aki kezd gyökeret ereszteni. - Nos akkor talán kezdetnek vegyük le az inget. Összerezzenek, de mivel a férfi nem nyúl ki felém, így nem hátrálok el tőle nagyon, csak kérdőn tekintek Miyada felé. Őszintén nem tudom mit várok tőle, amikor ő hozott ide engem, de az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy ő mentett meg. Lehet, hogy csak a munkáját végezte, de számomra sokkal többről szólt ez az egész. Remegő kezekkel csúsztatom le magamról a koszos inget, de amikor meglátom a ruhadarabot a földön lábaim előtt, összeszorítom a szemem védekezően kapva magam köré karjaimat a falig hátrálva. - Nyugodjon meg, itt nem eshet bántódása. Nem fogok Önhöz érni. Mondja, megsérült valahol? A nyugodt, türelmes hangra felpislogok és tagadóan megrázom a fejem. Azt még én is felfogom, hogy az én sérüléseimen egy orvos nem segíthet. "De akkor.. ki fog? Segíthet egyáltalán bárki is?" Mielőtt lehajthatnám a fejem, hogy elrejtsem felhalmozódó könnyeim, az orvos újra megszólal. - Csak rám nézzen kérem. Szeretné, ha egy nővér segítene megtisztálkodni? Nem értem miért mondja ezt, de valahogy én sem szeretnék letekinteni saját magamra. Mocskosnak és undorítónak érzem az egész testem. Elszégyellem magam, ahogy belegonolok mit láthatnak, ha rám néznek. Biztos mindenki számára egyértelmű, mit tettek velem... Erősen alsó ajkamba harapok, hogy visszafolytsam a sírást és ismét tagadóan rázom meg a fejem. "Nem akarom, hogy bárki is hozzám érjen." - Akkor rád marad a harci feladat Tatsu-chan. Szól az orvos és kezével egy falra felszerelt mosdókagyló felé int. Nem értem miért ne tisztálkodhatnék meg én magam, de amint ezen elgondolkozok egy kicsit hányingerem támad saját magamtól. Az emlékek villognak a szemeim előtt, ahogy fogdostak, nyalogattak és harapdáltak.. ezeknek mind.. biztos mind nyoma maradt. Körülnézek, hogy ki lehet az a Tatsu-chan, akit az orvos megkért, hogy felthetőleg a mosdókagyló melletti kéztörlővel törölgessen végig, miközben arra gondolok, hogy képtelen lennék elviselni más érintését.

2016.02.16. 22:10 Miyada Tatsuya

- Sajnos nem tudom, meddig maradnak ott. Ezt a bíró dolga eldönteni. Ön, mint elszenvedője a történteknek, beidézhető tanúnak, vagy bármelyik családtagja, és ha elég terhelő vallomást tudnak adni, ítélhetik őket életfogytiglanra. Halálbüntetés... hát, nem hiszem. Ha büntetlen előéletűek, és ez az első kihágásuk, szerintem legfeljebb 10 év szabadságvesztést szabnak ki rájuk. Vagy valami ilyesmit tanultam az egyetemen.  Nyugisan vezettem tovább, de félre is kaptam a kormányt, amitől csináltunk egy kacskaringót, amikor üvölteni kezdett. Még szerencse, hogy senki nem járt arra. - Nyugodjon meg! Csak azt akartam, hogy ne rágja tovább a sebét!  Alaposan leizzadtam ebben a fél percben, szóval egy megkönnyebbült sóhajjal hátratoltam a frufrumat, ahogy a szőkeség ismét csendbe burkolózott. Őszintén nem gondoltam, hogy ez ennyire ki fogja borítani. De ha jobban belegondolok, nem is értem, miért nem gondoltam rá. Mint mondtam, a lélek dolgaival én nem foglalkozok. Hagytam neki, hogy magától mozogjon. Azért az emberi büszkeséget és méltóságot még én is tiszteletben tartom.  - Ez itt a Tokiói Különleges Rendőralakulat ügynökeinek és áldozatainak fenntartott kórház. A második legbiztonságosabb hely Tokióban a főhadiszállásunkon kívül. Ha még egyszer bajba kerül, ide jöhet segítséget kérni. Rápillantottam, ahogy a ruhámba kapaszkodott, de nem szóltam meg érte. Az automatán nyíló ajtó felé terelgettem. Halkítottam a szavaimon. - Most orvos kollégáim el fogják látni. Készüljön fel, lehet, hogy a vizsgálatokhoz meg kell válnia a ruháitól. Főleg, ha az van a háttérben, amire gondolok. - De ne aggódjon. Náluk tisztább kezű orvosokat még nem hordott a hátán a föld. Bízhat bennük, ráadásul én is ott leszek. A portához bicegtem a fiúval, a recepcióssal viszont veszekedni kellett egy sort, mire előkerítette nekem, akit kértem tőle. Szavaim ójra a szőke fiúhoz intéztem. - Dr. Funai traumatológus és sebész. Ezen kívül régi barátom, engem is mindig ő kezel, és még élek. remek szakember a fickó, majd meglátja. A lifthez tereltem, és felvontattuk magunkat az ötödikre, dr. Funai irodájába. A követező percek vizonyára gyorsan teltek a fiú számára, ugyais alig kopogtam be, már bebocsáttattunk, én pedig egy idősödő, de bizalmas ábrázattal rendelkező, fehér köpenyes úrral beszélgettem.  Dr. Funai: - Üdvözlöm, a nevem Funai Shin. Én fogom megvizsgálni azok alapján, amiket Tatsu-chan elmondott nekem. Mosolygós arca a fiúét elemezgette, közben kezet nyújtott neki, én pedig csak mormogtam valamit arról, hogy nem tetszik a becézés, amit az öreg használ. Dr. Funai nővértkéért küldött, aki ott helyben megvizsgálta a halántékomon kévő sebet, mi több, még be is kötötte nekem. Eközben egy pillanatra sem vettem le a szemem a másik párosról. Bíztam a dokiban, inkább abban nem bíztam, hogy Iwasaki Keitarou valóban beszámítható.

2016.02.16. 21:08 Iwasaki Keitaro

- Ah, hogy ők? Kaptak egy kis ízelítőt abból, hogy mivel is jár, ha valaki velem packázik. Értetlen tekintek fel, nem egészen tudom ez mit jelent, de amint eszembe jut, hogy ez a férfi egy rendőr, kissé csalódott leszek. "Biztos nem ölte meg őket." Egy percre felrémlik, hogy mennyire megváltoztam, ha már azért csalódott vagyok, mert valaki nem gyilkolt, de rögtön meg is gondolom magam. Nem, ez jogos csalódottság a részemről, bárki így érezne a helyemben! Én még mindig .. még mindig Iwasaki Keitaro vagyok.. de amit ez a név hozott magával gondolatban, a koncertek, villodzó fények, a rajongók emléke, most megrémisztett és egyszeriben nem akartam visszatérni oda. Felkapom a fejem, amikor meghallom kérdését és gyorsan visszaidézem mit is mondott. - És mennyi ideig maradnának ott? Minnél többet beszélek annál jobban kezd visszajönni a hangom, bár még mindig úgy érzem, mintha lenyeltem volna egy doboz szegecset, amik most belülről szúrkálják a torkom. Egyáltalán nem örültem annak, hogy börtönbe kerülnek. "Onnan ki is lehet szabadulni." És itt nem a szöksére gondoltam, hanem a törvényes utakra. Óvadék, jó magaviselet, és eleve ha nem életfogytiglanra ítélik őket, akkor egy nap újra szabadon járkálhatnak. Nem, ezt nem akartam! Összeszorítottam szemeim magatehetetlen dühömben, de amikor hirtelen Miyada ujjával kipöckölte számat, felpattantak szemeim és remülten rezdültem össze elkapva fejem az ajtó felé kapva. - Álljon meg, azonnal álljon meg! Követeltem, de hangom inkább volt rémült, és semmi más nem járt a fejemben, mint hogy ez a férfi is ugyan olyan, mint a többi, ugyan úgy ér hozzám, ugyan azokat fogja velem tenni! Hiába próbálkoztam, nem tudtam kinyitni az ajtót, de az autó megállt. Zihálva figyeltem, hogy hova érkeztünk meg és amíg a férfi megkerülte az autót végre eljutott agyamig mit is mondott, amikor hozzám ért úgy az előbb. "Tényleg csak.. jót.. akart volna?" Nem tudom mennyi ideig voltam .. fogságban, de egy örökkévalóságnak tűnt és ennyi idő alatt az ember teljesen elveszíti a bizalmát mások felé. - M-megyek magamtól.. Nem éreztem zavarban magam előbbi viselkedésem miatt, hogy félreértettem őt, hanem a hangom ment el ismét az iménti kiabálástól. Az autó ajtajába kapaszkodva húztam ki magam és álltam talpra, ami eléggé furcsa érzés volt. Eddig többnyire csak ültem vagy.... megrázom a fejem, hányinger kerülget és minden tagom reszket, mégis elindulok. - Hol vagyunk? Eddig bele se gondoltam, hogy hova is vihet, vagy hogy egyáltalán mihez kezdjek. Nincs családom, akihez hazamehetnék egyedül pedig nem akarok lenni! Kétségbeesett mozdulattal Miyada ruhája után nyúltam dereka környékén és úgy követtem őt be az épületbe. "Mi lesz velem ezek után?" Egy olyan kérdés, amivel nem akartam foglalkozni, mert pontosan olyan rettegéssel töltött el a jövőm, mint a múltam.

2016.02.16. 20:32 Miyada Tatsuya

Gyors elemzést végeztem fejben. A lélek dolgaival foglalkozni tényleg nem az én dolgom, de az lerí szegény srácról, hogy alaposan megkínozták, és minél tovább nézem - eddig ugyanis nem volt alkalmam alaposan megnézni az arcát - világossá vált számomra, hogy nem csak mentálisan, de fizikálisan is. Nem mertem a nyilvánvalóra gondolni, azt reméltem, az orvos majd megcáfol a gyanúmban. Igyekeztem tényleg minimálisra redukálni az érintéseimet, hisz láthatóan nem volt barátságban velük. Lassan visszahúztam a kezem a hátáról. - Miyada Tatsuya. Ismételtem el újra türelmesen, nyugodt hangon. Nem tudtam, mennyire hatnak rá az észérvek, szóval csak nagyon röviden és tömören annyit mondtam: - Költözünk. Több sem kellett nekem, már egyik karommal nyúltam is a térdei, másikkal a háta alá, könnyed mozdulattal megemeltem az elgyötört, sebektől tarka, üresre éheztetett testet. Az autó tetejével vigyázva kiemeltem a hátulsó részből, előre ballagtam vele a bokáig érő hóban az autó orrához, és gyengéden, vigyázva beültettem őt az anyósülésre. Észrevettem, hogy a biztonsági övvel nincs valami jóban, így megadtam neki azt a kedvezményt, hogy nem kötöttem be. Ha megállít egy rendőr, hát istenem. Én is az vagyok. Rácsuktam az ajtót, majd visszaültem a volán mögé, és újra elindultunk. Ennyi idő alatt a vér megalvadt a halántékomon. Időm sem volt letörölni, mikor még nedves volt, most pedig már körömkefe és sebbenzin kéne hozzá. Fél szemem azért a szőke srácon tartottam. Olyan zaklatott... - Ah, hogy ők? Kaptak egy kis ízelítőt abból, hogy mivel is jár, ha valaki velem packázik. Rávigyorogtam, de azt hiszem, nem volt elégedett a válasszal. - Nem kell aggódnod miattuk. A kollégáim öt megbilincselt, hason fekvő fickót fog találni, ha kiérnek a helyszínre. Még vár rájuk egy tárgyalás, amiben ha terhelő vallomást teszel ellenük, akkor mennek is a tokiói börtönbem ahol ezerszer rosszabb sors vár rájuk, mint amit ők szántak neked. Errre voltál kíváncsi? Oldalra pillantottam rá, ekkor vettem észre, hogy az ajkát harapdálja. Nagyot sóhajtottam, óvatosan betoltam a hüvelykujjam a felső fogsora alá, és megtoltam felfelé, hogy abbahagyja. - Ne csináld. Sosem fog begyógyulni, ha mindig harapdálod. Csak rosszat teszel vele. Rövid, közös utunk hamarosan véget ér, hisz már lárom szervezetünk kórházát. Kerítek egy ügynököknek fenntartott parkolóhelyet, leparkolok, még a kéziféket is behúzom. Kikötöm magam, majd megkerülöm az autót, ajtót nyitok a fiúnak. - Tudsz járni, vagy vigyelek?

2016.02.16. 01:21 Iwasaki Keitaro

Az érintésre feleszmélek és leengedem karjaim fejem pedig felkapom és vadul körbenézek, addig kapkodom tekintetem, amíg szembe nem találom magam a férfiéval. "Hogy is hívták?" Értetlen figyelek rá, próbálom felfogni, hogy miről beszél, végül lassan bólintok. Minden tagom feszült és fáj olyan merev, de mintha elfelejtettem volna, hogy kell lazítani. Ismerős a gyengéd érintés, ami hátamat éri, mégis idegenkedem tőle és felkavarodik a gyomrom. Nem akarom, hogy bárki is hozzámérjen, de félek, ha elveszi a kezét, újra egyedül leszek.. - H..hogy hívják? Nehezen jönnek a szavak. Hangszállaim erőteljesen tiltakoznak bárminemű hangadás ellen, így abban sem vagyok biztos,hogy egyáltalán meghallotta. Végignyalok kiszáradt, sebes ajkaimon, a kis csípős fájdalmat már meg sem érzem, amit kiváltok vele. Tudat alatt is aprón mozgatom kezem és lábam, de nem remegek, szándékosan teszem, csak én nem figyelek fel rá. Csak a tudat jut el hozzám, amit ezzel a cselekvéssel elérek: szabad vagyok, nincs lekötve semmim. Ezúttal figyelek, minden idegszállammal a száját nézem, amikor válaszol. "Miyada Tatsuya." Úgy kapaszkodok ebbe a névbe, mint fulldokló a neki dobott mentőövbe. Kihozott engem onnan, ennél több jelenleg nem is érdekel engem. Sem az, hogy hová visz, sem az, hogy miért ültet előre, semmi. Őt követem a szemeimmel, ahogy megkerüli az autót és beül a volán mögé. Fel se tűnt, hogy nem kötött be. Kezeit figyelem a kormányon, majd arcát. Lassan észreveszem sérülését is, mely már nem vérzik ugyan, de tincseire is rátapadt a vér. "Az ö vére lenne a ruháján is? Vagy azoké akik..." Nyikkanok egyet rémülten és körbefordulok, ám még mindig az autó zárt terében vagyok. Nincs itt senki más rajtunk kívül. - A-.. mi..-mi történt a-azokkal.. Nem tudom megfogalmazni. Nem akarom kimondani. De tudnom kell. A düh oly mértékben kavarodik fel bennem, hogy újra ajkaimra harapok ökölbe szorítva a kezem. Ha lenne erőm, ha lenne, én magam ölném meg őket! Az sem érdekelne mi lesz velem utána, nem tudnék tovább élni úgy, hogy szabadok és bárhol, bármikor felbukkanhatnak, hogy egyáltalán nem szenvedtek azért, amit velem tettek!

2016.02.16. 00:33 Miyada Tatsuya

Arra hamar rájöttem, hogy az érintésekre érzékeny, az oka azonban nem volt tiszta számomra. Bizonyára fájdalmai vannak, vagy már nem képes az emberekben bízni amiatt, amin átment, rosszabbra nem szeretne gondolni. Nem voltam benne biztos, hogy hall. Nem ez az első eset, láttam már ilyet, de nem tagadhatam meg senkitől az információt általánosítások mögé bújva, mint hogy úgysem hall, hisz senki nem szokott ilyenkor figyelni. Érdeklődve figyeltem, ahogy taszításra emelte a kezét, de végül mégsem tette meg. Megsajnáltam szegény riadt arcát, szóval a lehető leggyengédebben vettem a karomba, és emeltem be a hátsó ülésre. Ekkor még nem gondoltam, hogy előre kellett volna tennem. Gondoltam, úgy az okos, ha neki is hagyok egy kis teret lélegezni, kicsit összeszedni a gondolatait, az emlékeit, hisz szükség lesz rá a jegyzőkönyv rögzítésekor. Nyugodt, nem sietős tempóban vezettem, nehogy ez még jobban felzaklassa, de sajnos ez sem volt elég. A fékbe tapostam, amint kikapcsolta a biztonsági övet. Mit tegyek? Én ügynök vagyok. Az áldozatok lelkivilágával foglalkozni nem az én dolgom. Nem is értek hozzá. Hirtelen eszembe jutott, miért is jelentkeztem évekkel ezelőtt erre a pályára. Erőt vettem magamon, és a motort júrásban hagyva, a kéziféket behúzva kiszálltam a volán mögül, hátraballagtam az ajtókhoz, és beültem mellé. Gyengéden megérintettem a hátát, hátha rá tudom venni, hogy rám figyeljen. - Figyeljen rám, Iwasaki-san.  Megvártam, míg tényleg rám figyel. Tudom, nem vagyok egy üdítő jelenség, de megpróbáltam a lehető legnyugodtabb aurámat felölteni, annak reményében, hogy egy kicsit kihat rá is. - Nem vagyok az ellensége. Azért vagyok itt, hogy segítsek.

2016.02.16. 00:13 Iwasaki Keitaro

Hirtelen mozdulatára összehúztam magam ösztönösen is, a húsomba maró köteleket már meg sem éreztem, csak köszöntöttem a megszokott csípős érzést. "Az egy.. jelvény?" Úgy látszik lassabban jutottak el hozzám az események, mint ahogy azok valójában megtörténtek, mivel már rég mellettem volt és eloldozott, amikor az agyam felfogta, hogy kés van nála. Hallottam, hogy beszél, azt, hogy hozzám intézi-e szavait, nem tudtam. A fülem néha csengett még az ütésektől, de amint erre gondoltam, elfogott a hányinger, amit gyorsan egy néma sikoly követett, amint megéreztem a kezeket testemen. Maradék erőmme, bár tudtam hiába való, el akartam lökni őt magamtól és amikor sikerült megmozdítani karjaim túlságosan megdöbbentem ahhoz, hogy valódi erőt fejtsek ki. Az agyam lassan kezdett alkalmazkodni a valósághoz, de ténylegesen csak akkor hittem el, hogy nem fogja ő is azt tenni velem, amit a többiek, amikor a karjába vett és elindult kifelé. - ... Eleget tett, nem kell többé erőset játszania. Jutnak el hozzám a szavak és érzem, hogy a könnyek ismét csípni kezdik szemem, de nem akartam összezárni őket. Féltem, ha megteszem és majd újra felnézek, mindez eltűnik, ez a férfi, ez az autó és én újra ott leszek abban a mocskos, sötét szobában a székhez kötve. Tehetetlen hagytam, hogy egy néhány forró könny végigfollyon arcomon miközben magam elé bámultam lassan forgatva a fejem, hogy felmérjem környezetem. Tekintetem ujjaim követték, ahogy végigsimítottam magam mellett az ülésen, majd megfogtam a biztonsági övet és végül az ablakra fektettem a tenyerem, de nem láttam mást csak sötétséget és az utca fényeit. Gyorsan elfordultam, szinte pánikszerűen. "Csak sötétséget ne." Kapkodni kezdtem a levegőt, egyre jobban zavart, hogy a testem ismét lefogja valami, így gondolkodás nélkül kaptam a biztonsági övhöz és kikapcsoltam, de nem tudtam megnyugodni. "Hogy is hívják? Miért nem jut eszembe a neve? Bemutatkozott? Biztos, hogy rendőr?" Jöttek a kétségek, a félelmek és az emlékek, amelyektől minden áron szabadulni akartam. Füleimre tapasztottam két oldalt kezem és lehajtottam mélyen a fejem az ölembe.

2016.02.15. 23:43 Miyada Tatsuya

Be kellett vallanom, már én is iigencsak elfáradtam, öt suhanc leszerelése nem okozott gondot, de az egyikük telibe kapta a halántékomat a baseball ütőjével, amitől még mindig cseng a fülem, és a lépéseim is kicsit bizonytalanok. Zseblámpát kaptam elő, hogy felmérjem a terepet. Bizonyára ő a célpont. Én magam annyira nem rajongok, főleg nem a modern zenéért, hogy ismerjem a srác arcát, hangját, vagy nevét. Azt láttam rajta. hogy igencsak megviselte az elmúlt három nap. Ami a ruhájából maradt, az piszkos, itt-ott véres volt, a szeméből minden valaha odaillő tűz és szín kiveszett. Fogalmam sem volt, felfogja-e egyáltalán, mi történik körülötte, de én azért teret adtam a formaságoknak. Elővettem a jelvényemet, felcsapva megmutattam neki. - Miyada Tatsuya, a Tokiói Különleges Rendőralakulat ügynöke. Nem kérdeztem meg a nevét, biztos voltam benne, hogy ő az én emberem. A zsigereimben éreztem. Zsebkést vettem elő, hogy pár gyakorlott mozdulattal leoldjam a köteleket a csuklójáról és a bokáiról, közben az állapotáról érdeklődtem. - Nem esett komolyabb baja? Ne aggódjon, már vége van ennek az őrült parádénak. Eleget tett, nem kell többé erőset játszania. Felegyenesedtem mellőle, vártam, hátha fel tud egyedül állni. Innen így vagy úgy szervezetünk titoktartásra felesküdött szakorvosa lesz a következő állomás, azonban ha mégsem tud feltápászkodni, akkor fáradt testemet megerőltetve az ölembe emelem. - Máris elmegyünk innen. Magunk mögött hagytam a dohos, szürke szobát, egészen a pár utcányival lejjebb parkoló autómig vonszoltam magunkat. Beültettem hátra, gondosan be is kötöttem. Aggasztott a fiú állapota, de halvány reménysugarat adott, hogy él. Ha él, akkor summa summarum sikeres akció, meggyógyulhat, némi gyógyszer és terápia közreműködésével pedig olyan lehet, mint hajdanán. Fáradt sóhajjal beültem a volán mögé. Minden koncentrációmra szükség volt, ugyanis csillagokat láttam a halántékomat ért ütés miatt. A szervezet területére furikáztam magunkat.

2016.02.15. 22:21 Iwasaki Keitaro

Egy Valentín napi koncert után voltam az öltözőmben totál lefáradva, szétterülve a kanapén. Fejem hátrahajtva, karjaim a háttámlán és úgy bámultam a plafont mozdulatlanul. Imádok énekelni, hiszen a színpadon állva végre megkapom azt a felhajtást, rajongást és csillogást, amit mindig is szerettem volna, viszont a reflektorfények egy másfél órás koncert végére eléggé megízzasztják az embert. Bár nyílik egy teljesen felszerelt fürdőszoba is az öltözőmből, sosem szoktam használni, mivel félpercenként kopogtatnak az ajtómon a producerek, menedzserek és mindenféle pórnép, akik sztárnak merik hívni magukat, mégis autógrammért kuncsorognak. Egy éve, hogy kiadtam az első lemezem és máris szárnyal a karrierem, szóval megtehetem, hogy lenézem a többi hírességet. Én bizony sose süllyednék odáig, hogy más orra alá dugjak egy papírt, csak hogy ráfirkantsa olvashatatlan krix kraxal a nevét. Előre hajoltam térdeimről lógatva le kezeim és a szemben lévő dohányzóasztallal szemeztem, pontosabban próbáltam volna meglátni a töménytelen mennyiséggel rápakolt csomagok alatt, amik egy kissebb Fuji hegyként tornyosultak. Az ajándékkosarak és virágcsokrok már nem is fértek el a díszesen becsomagolt édességek mellett, így azok a földön kaptak helyet mellette, körülötte, ahova csak fért. A legközelebbi felé nyúltam éppen, amikor ismét kopogtak. Egy tettetett fáradt sóhajjal álltam fel, mintha olyan nagy nyűg lenne ismét rajongót fogadni, vagy egy újabb felkérést. Bár az igaz, hogy már így is eléggé be vagyok táblázva egész évre, de hé, megtehetem, hogy válogatok. Önelégült félmosollyal nyitottam ajtót és a keretnek támasztottam tenyerem úgy hajoltam előre kissé, hogy szemügyre vegyem látogatómat, de amikor csak sofőröm arcát pillantottam meg, mosolyom le is hervadt az arcomról. - Máris idő van? - Igen. Közölte a szokottnál is mogorvábban, de a szemében lévő csillogástól mint mindig most is kirázott a hideg. Álltalában a személyi menedzsrem jön értem, nem a sofőr, de kiléptem és becsuktam az ajtót magam mögött. A bent lévő csomagokkal, ajándékokkal és rajongói levelekkel nem is foglalkoztam többet. Zsebre tett kezekkel követtem a nagy melákot, akiről mindig egy igazi börtöntöltelék jutott eszembe, főleg azokkal a tetkókkal, ami a nyakán van, és persze az a szemöldök pearcing sem teszi barátságosabbá azt a pitbullra hasonlító pofát. A folyosó, amin vezetett elég kihalt volt, ami persze rosszul érintett. Hozzászoktam már a sikítozó hordához, ami érkezéskor és távozáskor is végigkísér, most viszont sehol egy lélek. Homlokráncolva forgattam a fejem, amíg neki nem ütköztem sofőröm hátának. - Minek álltál meg ilyen hirtelen, te ostoba? Mordultam fel orromat tapogatva, de mielőtt felemelhettem volna rá a tekintetem, éles fájdalom hasított belém a nyakam környékén és hihetetlen sebességgel sötétült el a szemeim előtt a világ. ___________________×___________________ Az egész testem tompa volt, mintha csak egy hosszú, nagyon hosszú álomból kezdenék felébredni. A szemeim nagyon lassan nyíltak fel, fájt mindent tagom, bár nem tudtam miért, hiszen az én ágyam olyan hatalmas, hogy abból áll az egész hálószobám és természetesen olyan puha, mintha csak felhőkön szunyókálnék. Mozdítottam volna a kezem, hogy kitöröljem az álmot a szememből, de éles fájdalom hasított mindkét csuklómba, és képtelen voltam megmozdítani a karjaim. Mintha csak hidegzuhany ért volna, úgy pattantak ki a szemeim és ugrott egyet a testem, de a lendülettől előre dőltem a székkel együtt, amihez hozzá voltam kötözve és egy szenvedélyes csókot váltottam a mocskos betonnal, amibe arccal belecuppantam. Nagy nehezen oldalra fordítottam az arcom és dühösen elfújtam egy összegyűrt újságot mielőtt ordítani kezdtem volna. - Mi a franc folyik itt?! Azonnal eresszenek el a rohadt életbe is!! Egészen addig voltam ilyen dühös és bátor, amíg meg nem hallottam egy nyikorgó hangot, ami feltételezhetően az öreg ajtók felől szokott érkezni, amikor kinyitják őket. Nyikkantam egyet összeszorítva szemeim, de hiába, így is lepergett előttem vagy húsz féle dolog, ami ez után következhet és amit én semmi szín alatt sem akartam, hogy bekövetkezzen. - Úgy látszik végre felébredtél, Kei-chan. "Ez a hang.." Kirázott a hideg és ösztönösen is a hang felé fordultam, de csak egy bakanccsal találtam szembe magam, amiről nem sokat tudtam megállapítani, sosem nézegettem az emberek cipőjét. - Már alig bírtuk kivárni.. "Most meg lihegés?" Egy erő rántott fel és állított vissza a székkel együtt a lehető legkényelmetlenebb helyzetbe. A lábaim bokáimnál fogva voltak hozzákötve új barátomhoz, akit már el is neveztem rohadt szálkás széknek, így olyan terpeszre kényszerítve, amelyet sosem vennék fel. Nem tudtam örüljek-e neki, de így már beláttam a helyiséget, ahol is minden jel szerint fogva tartottak. Nem volt valami nagy szoba, szemét és hulladék elvétve a talajon, amúgy csak egy kezdetleges lámpa himbálódzott a fejem felett valahol. A hang tulajdonosa mellé időközben még vagy négyen zsúfolódtak be és szinte lenyeltem a nyelvem. "Ezek mind nagydarab férfiak!" Elképzelni nem tudtam mit akarnak tőlem, de egy belső hang erősen annak szurkolt, hogy váltságdíj fejében raboltak csak el, szóval úgy döntöttem hallgatok rá. - Mégis mennyi pénzt remélnek értem kapni? Flegmábbra sikerült a hangom, mint reméltem, ezért dicsőségesen elvigyorodtam. - Ugye mondtam, hogy cuki fiú. Nevetett fel az egyikük, aki legelsőnek is hozzámszólt, engem pedig ismét kirázott a hideg, de ezúttal sikerült felismernem az illetőt. - Te vagy a sofőr! Kiáltottam megvilágosodva, bár a neve még mindig nem jutott eszembe, de nem hiszem, hogy segítene a helyzetemen, ha megjegyeztem volna. Lassan beszivárogtak az utolsó emlékeim, melyben az ő háta és egy fecskendő szerepel, majd az éles fájdalom a nyakamban. - Másfél napig volt kiütve, túl nagy adagot adtál neki! - Csak biztosra akartam menni, ne szívass, már itt van, az a lényeg! - Nem mintha nem tapiztátok volna végig, amíg eszméletlen volt. - Jah, de jobb úgy, ha ébren van és hallod a hangját közben. Mind egyszerre röhögtek fel, én pedig egyre sápadtabban hallgattam csevegésüket és nem mertem lenézni magamra. Éreztem, hogy a testem mindenhol fáj, de eddig még csak nem is sejtettem, hogy miért... Valahogy nem akartam megkérdezni pontosan mit is tettek velem, egyáltalán megszólalni se akartam, csak a lehető legkisebbre összehúzni magam, hogy véletlen se vegyenek észre. Persze ez eleve bukott ügy volt, mivel minden tekintet rám szegeződött pontosan olyan csillogással, amilyet a sofőr szemében is láttam mindig és ami annyira nyugtalanná tett. - N-neh.. m-mégis mit.. Elnyeltem a mondat folytatását. Nem akartam tudni mégsem. Összeszorítottam a szemem, amikor megindultak felém és erősen vágytam arra, hogy újra találkozzak azzal a fecskendővel.. ___________________×___________________ Nem tudom milyen nap lehet, azt sem tudom egyáltalán éjszaka van-e, de ami a legrémisztőbb, hogy lassan azt sem tudom ki vagyok. A gondolataim pont olyan tompák, mint a testem és a hangokat is úgy hallom, mintha víz alatt lennék, s egyre csak süllyednék.. Az ajtó éles nyirogása azonbam olyan szívemnek és megkínzott testemnek, mint egy pisztolylövés, de már nincs erőm, nem maradt semmim. A fejem sem akarom felemelni, mert már a könnyeim sem folynak, hogy legalább azok elhomályosítsák látásomat. Véresre harapdált ajkaim közül egyetlen hang se jön ki, már azt se tudom képes lennék e újra beszélni, miután rekedtre üvöltöttem magam. Nem maradt semmim. "Mennyi idő telt el?" Halk kérdés a fejemben, a válasz; nem tudom. Pedig biztosan belépett valaki. Megeröltetem magam és felnézek. Az első, amit megpillantok egy bakancs, összerezzenek. Tétován folytatom tovább, mivel a gazdája nem mozdul felém. A golyóálló mellény láttán összeráncolom homlokom, a szívem hevesebben kezd verni. Nem tudom mennyi idő telt el, mióta mondtam le a reményről, hogy jönnek a rendőrök és megmentenek... De most itt állt előttem egy férfi, aki határozottan annak tűnt, én pedig érzelmek nélkül figyeltem őt. Üresen.

2016.02.15. 21:44 Miyada Tatsuya

Mint a Tokiói Különleges Rendőralakulat ügynöke, lehet mondani, hogy igen ritkán kapok komoly megbízást. Azt nem mondanám, hogy semmi nem ér fel a szintemig, ez azért túlzás volna. De egy kis adrenalin néha nekem sem árt, no! Nem tehetek róla, válogatós vagyok. Már egy hete nem jött olyan munka, amiben örömöm leltem volna. Minden reggel ugyanúgy telt. Megittam a reggeli kávémat, átfutottam a napilap halálozásait, aztán bementem a munkahelyemre, csak hogy elutasítsam a rám nem szabott munkákat. Vén róka vagyok én már a pályán, már szembe sem mernek menni az akaratommal, ha nemet mondok valamire. Pont ezért lehetett, hogy már nem is igen szóltak nekem, ha valami akció volt. Csak fél füllel hallottam a susmogást a folyosón. Valami eltűnt kis sztárfiúcskáért aggódik most egész Japán. #PrayForIwasakiKeitarou, vagy mi. Nem fordítottam neki különösebb jelentőséget, azért hébe-hóba előfordul az ilyesmi, főleg a fiataloknál. A fejükbe száll a hírnév, meg a pia, aztán pár napra nyomuk veszik, de mindenki hősként ünnepli őket, ha visszatérnek, pedig csak egy kurva kemény éjszaka áll mögöttük. Biztos voltam benne, hogy három nap alatt megkerül a fickó, ám nem így lett. Úgy esett, hogy gyanút fogtam, amiért az a szerencsétlen éppen Valentin-napon tűnt el, én meg már annyira untam, hogy a csapból is ez folyik, hogy egy folyosói vitába felelőtlenül odalöktem: - Biztos valami elvakult rajongó műve az egész. És lássatok csodát, az egyik titká a szavamon fogott. Már akkor sajnáltam, hogy belefolytam. Történetesen tudta, hogy a megbízásaim háromnegyedét viszadobom, így időm, mint a tenger. Arra kért, nézzek utána az eltűnt kölyöknek. - Küldj valaki mást! Morrantam az aktakukacra, hátha megijed mély baritonomtól.  - Nincs szabad ügynükünk rajtad kívül... Rebegte a szerencsétlen, közben úgy reszketett a szemüveg az orrán, mint a kocsonya. Veszekedtem még egy sort, míg végül a főnököm elő nem bukkant az egyik idobából. Ő az, akinek még én sem mondhatok nemet. Ukázba adta, hogy készüljek fel, és hajnalban lássak munkához. Ez az én történetem. Pár nap infórmációgyűjtés elég is volt, hogy kiderítsem, hol lehet a srác. Mindenki tudta, hogy valaha arra jártam, Betört koponyák, és vér mutatta az utamat. Minden nyom egy romos raktárépülethez vezetett, magam épp egy szemközti épület tetejéről igyekeztem felmérni az ellenséges erőket. Nevetségesen kevesen voltak - alig öten. Mit csinál a Tokiói Különleges Rendőralakulat, hogy ezt nem bírta felgöngyölíteni?! Bár, ha jobban végiggondolom, bizonyára azt, amit én. Nem mozdítják a kisujjukat sem egy tinibálvány pop idolért. Erre az ütközetre még csak felkészülni sem kell. Amilyen gyenge a védelmük, egyszerűen besétáltam a főbejáraton. Persze a hülyék baseball-ütővel meg láncokkal estek nekem, de pont úgy néztek ki, mint ahogy harcoltak - pocsékul. Jó, megvallom, az egyiknek sikerült kupán vágnia, amitől a halántékomon elindult a vér, de ez igazán bolhacsípés pár korábbi akcióhoz mérve. Végül egyszemélyes hadseregként, nemzeti honvédségeket megszégyenítve küzdöttem és fegyvereztem le öt huligánt, akik öt bilinccsel a hátuk mögött, a földön fetrengve várták, hogy megérkezzenek hozzájuk a rendőr cimboráim. Már csak egy dolog volt hátra. Átkutattam az egész épületet, míg végül egy pici, sötét, nyirkos és dohos szobában megleltem őt magát. Komótosan becsuktam magam mögött az ajtót, és közelebb lépkedtem a kényelmetlen széken gubbasztó fiúhoz.

[54-35] [34-15] [14-1]